22
Ezekből az időkből alig maradt bennem egyéb emlék, mint hogy minden évszakra három pár új gyermekcipő kellett meg valami ruhácska is mindegyik iskolásnak; mert mindenáron... mindenáron csinosan, rendesen akartam járatni őket.
És hogy micsoda vesződségbe, harcba, vérrel-bottal kizsarolásba került, míg az apjukon mindezt meg tudtam venni!
Sokszor a tárcájából, a párnák alól lopkodtam ki egy-egy tízest; ha éjszakán odamulatott, és mélyen, horkoló, nehéz álomban aludt késő reggel.
Ilyenkor legjobban lehetett; mert ha észrevette is, nem volt biztos, nem valami kasszírnőnek , cigánynak vagy egyébnek adta -e oda éjszaka.
Meg érezte is a lelki vádat, szégyellte magát a kijózanodás kelletlen perceiben, és csak a foga közt káromkodott a mosdónál , gargarizálás, prüszkölés között, míg körülte lóhalálban folyt már a reggeli takarítás, lelkendező, loholó sietség, csiszolás, cselédhajszolás.
" Jaj, a keserves úristenit!
A rabló fajzatának!
A haramiabandának!...
Hova jutottam?
Mivé lettem , amióta a karmai közé kaparított.
Az áspiskígyó... az !"
Ez mind én voltam; mert így ment már és még úgyabbul is miközöttünk!...
Hogy fejlődött ez, hogy juthattunk idáig? - kérdem önmagamtól most a csendesült , zavartalan magányban, az öregség szelídülésében.
Istenem, fokonként, lassan süllyedt az egymással bánásunk, a viszonyunk; és tulajdonképp csak szavak, egyre nyersebb, komiszabb, fékezetlenebb, csúnyább szavak jelezték ezt az utat a lejtőn.
De mi is történhet két együtt élő ember közt egyéb, mi lehet fontosabb: mint az, ahogyan időnként egymással beszélnek.
Jöhetnek közbe békülések , még heves szerelempercek is; de egyetlen szó sem hangzik el nyom nélkül.
A gyűlölködés egy-egy felcsigázott, pillanatnyi féktelen szikra; vagy a szemrehányó éleskedések gonosz, kegyetlen csapásai, ahogy a lélek vagy a hiúság legfájóbb helyeire találnak, a múlt legkínosabb, legkényesebb vagy legdrágább rejtekeiben öntik szét a profánság vagy szertelen gúny epemérgét; ahogy végre már csak azért kiáltanak egymás felé becsmérlő szidásokat, alaptalan, képtelen, lázító vádakat, zagyván szenvedélyes, lihegő, szinte csudálatos kitalálásait a rosszaságnak, hogy a másiknak fájjon, még-még fájjon; és kiáradjon, utat leljen belőlünk a fojtogató bosszú , megalázottság vagy lenyűgözöttség kínja, ó, ezek mind csak szavak igaz, de rettentőn visszahatnak az érzésekre, és mindent, mindent összerombolnak.
Egy-egy ilyen bomlott, csúnya jelenetre jöhet megcsendesülés , elszégyellés, újra közeledés; de a következő alkalommal csak még pokolibb, még szörnyűbb lesz az ütközet.
A paraszt házaspárok legalább összeverekednek, ellátják egymást, és így, testileg dühöngik ki magukból az ingerültség szinte testien kínos, ideges feszüléseit; de magunkfajtánál ez sem lehet.
A nevelésük vagy más elfogultság ettől e végső percben visszatartja a férfiakat, és a düh benn maradt fullánkja ártóbb, mint a ki nem tombolt szerelemvágy.
Melyikünk volt a rosszabb, én -e vagy ő?
Most, messziről, tisztán látom, hogy az idegességtől, testi és lelki túlfeszítettségtől én szinte félőrült voltam egy idő tájban.
Gazdag emberek utazásra, gyógyfürdőre, mostanság szanatóriumba mennek ilyen állapotban; nekem húzni kellett az életigát megszakadásig.
Asszonyéveim virágjában , nyaram delelőjén itt voltam; meglepve gondtól, gyerektől; társasághoz szokott, valaha ünnepléssel körülvett külsőm ápolatlan, elhanyagolt, asszonyhiúságom és minden érzésem mellőzéssel sértve.
Tudom, hogy vadul féltékeny is voltam arra az emberre ; leszóltam szemtől szembe, lihegve a gyűlölettől szórtam felé a sértéseket; de eszeveszett izgalommal vártam este, ha megkésett, és meggyanúsítottam asszonyokkal a legképtelenebb módon.
Ilka, a fogatlan vén sárkány, a régi kedves... ez volt az állandó hóbortom; és ha néha (tán csak hogy ingereljen) védelmébe vette a szavaim ellen, akkor nem bírtam magammal többé.
Pedig éreztem akkor is már, hogy ezek az őrültségek okozzák, hogy alulra kerültem a kettőnk viszonyában.
Milyen képtelenség is volt!
Egy ilyen rokkant, ötven felé járó, életével tehetetlen embert...
Ha hazaizent, hogy ne várjuk vacsorára, mindig cédulát írtam én is, és visszaküldtem a fiúval; szidás, fenyegetés, gyanú és sértés volt a ceruzával firkált kusza sorokban ; az asztaltársaság észrevette már, és mosolyogva bosszantotta őt: "Dénes, jön az ordré!
Meddig kaptál kimenőt?
Kukoricán térdepelsz te holnap !"
- Hajnaltájt, mikor ittasan hazajött, emiatt forrt még benne a méreg, bár homályos volt már minden a fejében; de ilyenkor dúltan járt-kelt még döngő, nehéz lépteivel, borszagtól gőzölve , keresztül-kasul a három szobán; s én estétől le se hunyt, száraz szemekkel, mély alvást tettetőn, de sípoló orrlikakkal, végsőkig feszült idegekkel türtőztettem még magam; de robbanva tört ki belőlem egy elviselhetetlen pillanatban minden.
- Alávaló, részeg nyomorult!
Mit jár itt, miért nem megy az odvába!
Még látni is utálat, a közelsége is förtelmes!
- De kényes!...
Héj-haj, milyen fentről beszél!
Csak azt csudálom, hogy hét esztendeje eszi már egy ilyen nyomorultnak a kenyerit, felszíja a keserves verítékit... kígyó... az életén rág, mint a pióca, hogy le nem rázhatom... mint a köszvény, amitől nincs menekvés, a pestis...
- Ó, az Isten... az Isten verje meg a gaz lelkét!
Nekem hánytorgatja azt a falat keserves kenyeret?
Idegen helyen fizetést, megbecsülést adnának, ha annyit dolgoznám , mint itt.
- Nekem dolgozik?
Átkozott minden lépése!
Láttuk, mire ment "idegen helyen "... azért fanyalodott rám, azért nyergelt meg, gonosz boszorkány!
Arra kellettem!
Miért nem megy innét, ha ennyire megvet; a Pórtelky-ősök megfordulnak a sírjukban, hogy egy ilyen egyszerű, szegény cívis kegyelemkenyerére szorult a drágalátos unokájuk .
Láttuk, egy harapást se tudott megkeresni magának.
Aki élősdi, legalább húzza meg magát.
- Pfuj!
Nem szégyelli magát, mondja ?...
Nem ég ki a szeme!
Az ártatlan gyerekei előtt!
Hát hova vigyem őket?
Itt hagyhatnám... egy ilyen állatemberrel, mint maga ?
Hogy majd azok neveljék, akiktől most jön... undok!
- Még úgy is jobb kézben lesznek, mint a magáéban; a szerencsétlenek!
Ki tudja , melyiknek ki volt az apja?
A világ... az egész világ!
- Elhallgasson most már... most már - rikácsoltam elfulladva, felugrottam, és felé indultam begörbült ujjakkal.
- Maga... maga, igen... ha megkapott volna!...
Azt akarta persze... úgy, ingyen... azt kellett volna, más nincs ilyen... ilyen gaz!...
Eszeveszett dühömben felé rohantam; egy széket kapott fel, hogy ellenem tartsa, vagy sújtani akart... elvesztette az egyensúlyt, és elzuhant félig a szőnyegen.
- Apa... apácskám, jöjjön... beviszem szépen... jó kis meleg ágyba, csak jöjjön!...
A kis Marcsi állt mellette, fázva kis fehér ingében; korán érett, komoly, anyás kis arcával fölé hajolva, kínnal húzgálva ki alóla bénult kezét, ahogy ráesett.
A két kicsi ott sírt, reszketett már fenn kuporogva az én ágyamon...
Feltápászkodott félig , csókolta a gyereket, és becézte a részegek síró érzékenységével, kézen vezette, amíg betámolygott, drága kis tündérjének mondta, mikor apró, ügyes kezével vetkőzni segített neki!
Aztán, hogy csend lett, fázva és szepegve hozzám bújt az is.
- Drága anyucim!
Csak tudnál úgy tenni, hogy ne szóljál!
Mintha aludnál, úgy tedd magad; ugyi, Klári nagymama is azt mondta.
Akkor lefeküdne szegény magától...
Milyen csodálatosan okosak, jók, tisztaszívűek tudtak maradni ezek a szegény kis jószágok ebben a szörnyű életben!
Ki tanította őket arra a különös, egyszerű gyerekbölcsességre, hogy ilyen órákban valahogyan betegnek lássanak mind a kettőnket , és elszigeteljék az ilyen jeleneteket a rendes életfolyástól, mint valami vissza-visszatérő rossz álmot.
És hogy egyformán szeressenek bennünket!...
Az apjuk sokszor hetekig nem törődött velük, mintha nem is lennének; egy jó félórában aztán magával vitte, parádézott velük, felesleges holmit, játékot összevásárolt nekik .
Hazahozták; és másnap visszacseréltük a boltosnál köténykékért, harisnyáért...
Én néha elvertem őket kicsi okért; elemi csapásnak vették ezt is, kisiklottak, ha tehették, vagy megnyugodtak benne; de érezték, hogy minden csepp véremmel ragaszkodom hozzájuk, hogy görcsös és állandó akaraterővel dolgozom értük, és az egyetlen vagyok , aki gondjukat viseli, akire mindig számíthatnak.
És az ilyen éjszakák másnapján és maguk közt vagy az iskolában, egészséges, vidám, lármás, igazi gyerekek voltak, akik egyszerűen napirendre tértek fölöttünk.
Igen, az apjuk könnyelműségéből is került beléjük egy adag; de nagyon szerencsés keverék volt ez bennük így.
Egészségesek , okosak, életrevalók voltak bizony.
Ők sikerültek a mi együttlétünkben!
Istenem... hát erre kellettünk mi ketten a természetnek, az életnek vagy minek... ezeket célozta velünk a sors, őértük kellett összenyomorodnunk egymással!
Nagyon megzúzódtunk!
Ő is bizony, szegény!
Most már, sok belégondolás után, át tudom érezni az ő igazát is.
Valami kényszerhelyzetben, akaratlan kelepcében érezte mindig magát; látta, hogy bogozódnak körülte az élet súlyos láncszemei, és összébb-összébbhúzódik rajta a gúzs; jótehetetlen volt ellene, de bűnbakot keresett, és itt voltam én.
Igen... hisz ő agglegénykorában csakugyan jól, könnyen, szépen élt az adósságai ellenére is; és ilyen csúnya, durva nyerseségek, közönségességek is, hiszem, csak a házassága idején merültek felszínre, a természete elfeledett rejtekeiből.
Úgy érezte, hogy én tettem rosszá; eldurvítottam, megkötöttem az életét, szívom a vérét, kellemetlen munkája verítékét.
Hisz igen, a szegénység volt a fő baj bizony!
Egyre nehezültek a viszonyok.
Minden drágult.
A gyerekekre, hogy nőttek, egyre több kellett.
Néhány új ügyvéd került a városba, frissek, doktorok, stréberek; pedig ez a pálya se ontotta már olyan könnyen a pénzt, mint hajdanában.
A láp-osztálypörök lassan elintéződtek, a lecsapolás dolga közel volt a befejezéshez; most már Scherer Imre, a fiatalabbik gróf kedveltje kezén volt az egész, és az (meg kell adni ) ügyesen, ravaszdin és gyorsan vitte; a Szinyér mentiek előnyöket kaptak, legtöbb zavar elsimult szépen; csak a károsult parasztok maradtak jótehetetlen; de azok nem kerestették már ügyvéddel a két-háromszáz forintnyi elsikkadt jussukat; inkább kimentek Amerikába, mind többen; itt hagytak csapot-papot.
Hát így, az ügyvédek sorsa nehezült; Dénes néha hónapokig se csinált kis tyúkpöröknél egyebet, vagy ha István nagybátyám, a közjegyző, juttatott valami formalitásszerű szereplést, ami hozott pár forintot.
De nekünk itthon néha nem volt miből élni, és féltük a fűszerest, hentest , ahol tartoztunk; s a nyelves szolgáló szemembe vágta, ha összeszidtam: fizessük meg inkább a bérét.
Ha aztán akadt valahonnét egy kis bővebben eresztő ügy, és neszét vettem: siettem elcsalni Dénestől - kizsarolni, ellopkodni, a gyerekekkel elkunyoráltatni -, amennyit csak lehetett: ruhára, cipőre és szobapadlólakkra, olcsó és zagyva, de mutatós, festői szobadíszekre (isten bocsá ' !) virágra, színes paraszthímzésre; mert végsőkig ragaszkodtam (mindmái napig) ehhez a szegény , könnyelmű, kedves kis életszépséghez; tiszta, jó szagú, jóleső szobákhoz, szép fehéren és pedánsul terített asztalhoz az ezüstfényesre csiszolt alpakkavillákkal és makulátlanra törült poharakkal.
És hiába, Dénest is ez kötötte még valamennyire az itthonához, ez a jóleső rend, amit akaratlanul megszokott mellettem, a friss ágyhuzatok, a formás tálalás, a rendben tartott pipatórium, a naponta friss homokkal öntött, papírcifrás köpőláda... és a jó konyha, a keservesen is kikerített , kiverekedett bőséges és kitűnő kosztom.
Tudtam ezt is, és nem sajnáltam nagyon elszedni, elkölteni a pénzét, ha volt.
" Ő úgyis rosszabb helyre tenné !"
Ki gondolhatott volna nálunk takarékosságra, félretevésre.
Örültünk, ha nem jött végrehajtó, nem fizettünk még perköltséget is, mikor (mindig a végső percben) a föld alól is kerített mégis pénzt, és megint volt egyheti nyugalom, szélcsend.
Nem tudtam , mennyit keres, hol és mennyi adóssága van, mennyi pénzt titkol el tőlem, hogy elmulassa... hogy lehettem volna szolidáris vele ilyenekben.
Csak úgy, szinte magától adódott, hogy egyszer mégis jártam, kértem, korteskedtem helyette.
Akkor már nagyon nyomorultul ment minden, és azt hittem, valahogyan egykettőre vége lesz, valahogy megoldódik; így nem maradhat, nem húzhatjuk egy életen át.
Valami ilyen ideiglenes érzés volt az egész hosszú házaséletemben Dénessel.
Az emberek akkor már inkább az én pártomon voltak: szántak a sok szenvedésemért, a kegyetlen küszködésért; dicsértek, hogy lám mégis hogy ki tudom teremteni a nagy , szívós akaratommal a gyerekek rendes nevelését, ruháját, házicsínt, mindent.
Úgy látszik, a világ elégnek találta már a vezeklésemet.
És másoknak, idegeneknek jutott eszébe a gondolat: tisztújítás jön, üresedett az alügyészség, be kellene hozni ezt a szerencsétlen embert!
Hogy legalább valami kis biztosa legyen.
És a vidéki barátai , akiknek tíz esztendeje segít már pusztulni szépen, dáridósan; akiket sokszor megríkatott hegedűvel csonka, balos kezében, akik egy ideje már szánva és feszélyezve ültek le kártyázni vele, és féltek elnyerni az utolsó forintját: most mégis kitették magukat érte.
A választása szép, meghatott, egyhangú felkiáltás volt; olyan, mint egy temetési tisztességadás.
Szegény, szegény!
Mindenkihez szeretetre méltó, kedves , könnyed tudott ő maradni a nyomorúsága, lehanyatlása idején is; csak a családjának volt rossz, csak azt vitte süllyedésbe.
Nem volt arra teremtve.
Vittem anyámhoz a hírt.
Hát megyei asszony lettem mégiscsak, szegény fejem!
Az élet szatírája!...
Egy másik választás járt az eszemben, régi álmok, remények... hát nem mindegy volna az is már.
Szinte idegen volt már nekem a város, ilyen rég nem jártam kinn a házból...
A tűz után újjáépült utcák, boltok; a régi épen maradt házak sora a vén, görcsös akácokkal, itt lám, ahol utolszor laktunk az első urammal.
Hogy felnőttek azok a fák; ő ültette még a fáskamra elé.
Lassan mentem a rácsos kapu előtt.
Ott a Várkert alja; a vasrács mögött a régi, hatalmas fák sűrűje, az erdei csend, az egyforma, változatlan, előkelő és zárkózott nyugalom, amit nem érint az élet!
Mennyi történt énvelem, hogy megváltoztam azóta, hogy réges-régen itt járkáltam; Dénes karján, illúziókba szándékolva, nagy szerelembe ringatva magam.
S a Cifrasor kiskertjei a színes üveggolyókkal mind a régiek, a cédulaház, a víztorony és arra, a gyepes árokszélen túl a temető, ahol szegény Vodicska sírja meghorpadt már , és bókol a márvány sírkereszt aranyos betűivel: "Emlékül vigasztalan édesapja !"
Mennyi minden, ami nem változott, amihez közöm volt valaha, amit más szemmel néztem hajdan.
Ej, mindegy már, úgyis elmúlt volna!
Most már csak felnevelni Marcsát , Zsuzsit, Klárit, hogy ők ne folytassák a süllyedést, hogy talpra álljon, helyet harcoljon magának az ivadékom legalább a világban.
- Most meg van engedve, hogy gimnáziumba menjenek lányok is.
Azt akarom velük, nem bánom, ha addig élek is!
Menjenek doktornak, tanárnak, legyen olyan dolguk, mint a férfiaknak.
Telekdy Péter sárgult, összeaszott arca fanyar mosolyával nézett rám a betegágyból.
- Bolondéria az!
Tudatlanok mániája, minden alap nélkül való.
Mindig inferióris marad az asszonyi állat, nem is lehet másképpen.
Hisz az életideje kétharmad részét elfoglalják a fajfenntartással járó öntudatlan, állati gondok, kötöttségek, s az értelmét ösztönök igazítják.
Ha ezek alól felszabadítja magát, iránytalan, korcs, helyét nem lelő figura lesz, idétlen és boldogtalan.
Az asszony vak eszköze a természet céljainak, öntudatra nem jutott, félig még gyökérző , növényéletű lény, kinek minden értéke az akaratlan báj és szépség, mely olyan, mint a virágoké, s a magvak hallgatag, igénytelen, váró termékenysége.
Mind a bölcsészek , Platón, Spinoza, Kant, Schopenhauer, Nietzsche megegyeznek ebben.
Csak a mai beteges mívelődés játszik erőlködve azzal, hogy komolyan számba vegye a nőt.
Így beszélt most, és nyilván eszébe sem jutott, milyen más volt a hitvallása ebben valamikor.
Szegény fantaszta!
Könyvekkel körülbástyázva, sárgán puffadt, beteg arcával, gennyes, csúnya sebeivel így feküdt már két esztendeje.
A baját egészségmániája közben szerezte; akkoriban kneipolt , tornászott, vérjavító gazok teáit és frissen kifejt nyers tejet ivott, kataszteri hivatalos járásaiban is, falvakon át menve.
S a betegség gombáit, amik hevenyén pusztítva csíráztak fel a korhadt, fajtájahanyatló, romló és kevert vérű szegény testében, a doktorok csak egy száz évben egyszer találják emberi szervezetben .
Szarvasmarhakórság az, a forralatlan tejjel jutott hozzá.
Anyám csendesen, valami szinte egykedvű, derűs türelemmel járt körülötte.
Megszokta , hogy így feküdt, kevés baj volt vele, kegydíjból, évjáradékból, adósságból csendben eltengődtek; olvasott, és néha magyarázgatott mamának, aki elbóbiskolt rajta; majd kuruzslásra mindig hajlamos, született javasasszonyösztönnel kötözte, tisztogatta , doktorozta a megfakadó sebeit, vagy főzött neki aprózó kedvteléssel összetett, régi magyar ételeket, vagy könnyű, finom, százízű ínyencségeket, amiket ő diktált neki régi, bolond, francia szakácskönyvek recipéje szerint.
" Hadd teljék öröme szegénynek , hisz csak a nyelve kívánja, megemészteni se tudja már, szegény ! "...
Bámultam anyámat sokszor; még a kedélye, a régi humora sem veszett el.
Ő sohasem vette túlságosan komolyan az életet.
Mennyi csapás érte pedig.
Az egyik fia az őrültekházában, nem is tud róla; a másik beállít néha, de ebben sincs köszönet.
Csaba végleg elzüllött.
Néha faluról falura jár országutakon kéregetve, néha az árokban lelik meg delíriumos álomban, félig fagyva, valami kórházban, akkor kiápolják a ronda betegségeiből , megfürdetik, felhizlalják, egy-egy ambiciózus doktor akkor (megtudva, ki volt, mi volt) elkezd kísérletezni rajta alkoholellenes kúráival, ócska ruháit ráadja, s a jó modoráért, szép kézírásáért még ottfogják, alkalmazzák is néha, biztatják, becézik .
Egy-két hónapig megy, akkor rájön az ital őrülete, megszökik, az utolsó lebujokban önti magába a szeszt, elveszik ingét, kabátját, mikor fizetni nem tud már, és itthon terem aztán rongyos télikabáttal a szennyes, meztelen testén, atkákkal és piszkossággal teli.
Ó, micsoda nehéz nyomás volt a lelkemen ez is.
Kínzott , elrémített, meggyötört a szánalommal vegyes utálat iránta, rémes álmaimban megéreztem hetekkel előre, hogy itt terem újra, és nézni kell, etetni, tűrni egy ideig, míg a vándorösztön újra elő nem veszi.
Sírt, esedezett ilyenkor, máskor hencegve, keserűen vádolt mindenkit, vagy bután, gyerek módra játszott a kislányaimmal, és farkasétvággyal evett.
Egyszer az a hír jött, hogy valami oláhcigány-karavánnal jár , és beleházasodott a törzsbe, elvette valamelyik Dilinát köztük.
" Bravó, mondta anyám jóízűt nevetve, csak már meglátogatna egyszer menyemasszony!
Egy-két klárist , keszkenőt nem szánnék tőle."
Ő így tudott beszélni erről; elfásult -e vagy a könnyű természete segített rajta?
" Kislányaim, lelkeim, csak ti tanuljatok!
Mindenáron, mindenáron!
Ne csináljatok ti semmit a ház körül; majd főzök, seprek, takarítok én, az én kidolgozott kezemnek , szétment, elhanyagolt testemnek már úgyis mindegy.
Ti csak készüljetek szebb , diadalmaskodó, független életre; magatok ura lenni, férfi előtt meg nem alázkodni , kiszolgáltatott mosogató cselédje, rugdosott kutyája egynek se lenni.
Csak tanuljatok, mindent; ha az utolsó párnám is adom érte !"
Kosztot adtam ingyen egy kitűnő szegény diáknak, hogy gimnáziumra tanítsa őket .
Marcsi meg Zsuzsa vizsgázgattak is már.
Klári az apja muzsikaösztönét örökölte ; szereztem neki ötforintos havi részletre valami zörgős, köhögős vén zongorát, és órákat adattam neki.
És én dolgoztam, most már egy cseléddel megint, lihegve , erőlködve, megszakadásig.
De enni jól és bőven ettünk.
Dénes ezt kikövetelte, és erre még legjobban adott, egyre fontosabb lett előtte a gyomra.
Hízott, ült, csibukozott , most már itthon is borozgatott, szinte kék volt néha a kidülledt arca, vérrel futott a szeme, lepittyedt szája; a karszéken aludt el sokszor, úgy vetkőztették, fektették le a leányai.
" Már nem is érdemes veszekedni vele !" - gondoltam akkoriban már néha, és hagytam a szerencsétlent.
Néha heteken át alig szóltunk egymáshoz.