8
- Magdi, szívecském, hát megint nem kapok rá semmi pillét?
- Jaj istenem, Jenő, most már meg a pille!
Hát nincs azon elég?
Nincs több föle a börvelyi asszony tejének!
- Kifuttattátok, lelkem!...
Ezt már fojtottan és kicsit határozatlanul mormogja; gyűrűs, fehér kezével lassan méricskélve a fehér tejet.
Hideg ragyogású, télies, reggeli napfény játszik, és villog a gyűrűjén, a merítőkanál ezüstnyelén, a csésze porcelános ajkán.
A havas világ fehér derűje elönti a tiszta szagú, új ebédlőt; a nagy vaskályhában pattog és ropog a faláng, és az ajtó kerek szeméből melegpiros villanások vetődnek, és lobogva játszanak a pohárszék fényes , politúrozott oldalán.
Az uram most kelt fel; a bajusza még kikötve, haja a zugyboló mosdástól vizesen tapad a homlokához; jó szagú vizektől és szappantól friss az egész ember.
De én láttam őt az imént, ahogy a tyúkszemét metélte, szétvetett lábakkal, föcskendve állt a mosdó előtt; ahogy körülményeskedőn ráspolyozta a körmeit, borszeszes kefével a selyem nyakkendőjét tisztogatta.
És most elmegy innét mindjárt rendbe hozva, megreggelizve , kielégülten, mosolygósan; én pedig összeszedem utána a lomot, megvetem az ágyat , kihordom a tegnapi szennyes ruhát, eltörülöm a kávéscsészét, és mindjárt lótva-futva hozzálátok megint a cseléddel, hogy mire visszajön délben, itt rend legyen, csín , tisztaság, ebéd, meleg, minden.
" Mit szól majd az úr ?..." - mondogatjuk néha egymásnak.
A cseléd meg én!
Istenem - bolond az élet!
Esztendővel ezelőtt a báli belépőmet őrizte, és a legyezőm hordta utánam!...
Most - majd egy éve így van már, szinte egyformán mindennap.
Jókor kelek, ilyenkorig már loholva és csatázva futkosom végig a kis, háromszobás lakást, a konyhát; a vendégszobában végigtörültem már a sok porcelánfigurát az apró polcokon, aztán itt a pohárszéken a csészéket, lámpát takarítottam, ezüstöt krétáztam, söpörtem és törültem és rendezkedtem.
Délig megint így, szőnyeget porolok, kilincset fényesítek, zöldséget tisztítok, és hajszolom, ellenőrzöm, szidom és oktatom a főzőmindenest, az én saját külön, egyetlen cselédemet.
És ez - most már így is lesz mindig.
Meddig ?...
Amíg csak élünk!...
Jenő kiitta a kávéját, végigfutott az újságon, kabátot vett, szivarra gyújtott; akkor odajött, hogy megcsókoljon.
De most elfordultam hirtelen kedvetlenséggel.
- Semmi! - feleltem elránduló szájjal.
Egy darabig nézte az arcom, aztán hirtelen átkapott, hátrakényszerítette a fejem, és erőszakos, tréfás csókkal kereste meg makrancos szájamat.
Elkacagtam magam, nem voltam komédiás természetű.
Akkor előráncigálta a piros kendő alul, és mókásan megrázogatta a hajam egy fürtjét , ráveregetett a csípőmre, és hirtelen, mint akinek sürgős dolog jut eszébe , elengedett.
- Majd kikapsz máskor, ha kifut a tej, boszorkám!
Már csukódott az utcaajtó utána, és én félreálltam az ablaktól, hogy ne lásson.
A havas háztetőket néztem egy ideig, a Hajdúváros utca reggeli, dermedt csendjét, majd egy nyikorogva húzódó, fagyos kútgémet a szemközti sváb udvarban.
Milyen egyforma minden, ma, tegnap, mindig!
Olcsó és félre utcában vettünk lakást, a Jenő irodájától külön, mert takarékoskodni kellett.
Nem kapott sokat velem; a kelengyevásárlás , bútor, szép ezüstnemű után alig is maradt valami.
És olyan nagy egyformaság, csend és kicsike jólét volt így az életünk: mint mikor valami készen van már, megvan, nincs hova törekedni, nincs mire várni.
" Most elment - gondoltam -, délig emberek közt jár , hírt hall, szót vált mégis, diktál az irodában, az inspektorhoz megy, benéz a pénzügyhöz, tárgyalása van a törvényszéken, délfelé sörözik a Szarvasban, átmegy a Megye utcán is, a grószi háza előtt, ahová az én lánykori, virágos ablakom nyílt .
Délben majd hazajön a jó ebédre, kényelmes álomra; otthonos zavartalan ölelésre a tiszta, kedves szobákban, és rá se gondol tán, hogy én itt mennyit loholok, sürgetek , hajszolódom ezért addig.
Ez a látszatja nélküli, mindennap újra kezdődő, apró robotmunka; a háztartás gépezete!
Egy férfiért !..."
Otthon, a lánykori életemből hiányzott az apa, a basás és fontos családfő; bensőmben még mindig lázadoztam ellene néha; most a mézidők szoktató engedékenységei elmúltával tán jobban még.
" A lányok - gondoltam -, az idei lányok most kezdik a farsangot , táncot, a terveket és ruhákat; apró, eleven titkokat, és nekem minden befellegzett most már.
Magamra hagytak, az ő kényére.
Anyám, Telekdy Péterné most már falun lakik az urával, az öcséim idegenben tanulnak, grószi csak Istvánékkal törődik, és az Ágnes pici gyereke kedvesebb unokája minálunk.
Hogy odaadtak engem ennek az embernek!
Az életem be van fejezve mármost!
Nemsokára... talán... rút és formátlan leszek, és aztán megint és mindig, mint a többi asszonyok!
De nem vagyok én rossz, amiért ilyenen háborgom?
Kallós Ágnesnek eszébe se jut bizonyosan !"
Hirtelen felugorva, esztelen tűzzel fogtam dologhoz hamar.
Robotnak éreztem a házimunkát, de a belsőmben hajszolt és kényszerített valami, hogy lihegést , szenvedélyt, sietős túlzást vigyek bele, és ez az akkori lelkiállapot szokásbélyeggé vált rajtam egész életemre.
A kis háztartásom ragyogott, fényeskedett; csiszolva , kenve, mosva, súrolva, kefélve volt minden elgondolható hely.
A szőnyeget tartó padlószögek feje is rézpucolóval, a szeneslapát nyeles fogója is forró hamulúggal, a szekrények láthatatlan, hát megetti zugai naponta, apró kefeseprűvel.
Igen, ilyenné kellett válnom.
Vajon-vajon - gondolom most a nagy messzeségből néha - jó lett volna -e valami egyébre, fontosabbra is ez a vad tevésvágy bennem, ez a bolond nagy akarat, amit a pokrócporolásba öltem ?...
Megvolt bennem a kívánság, hogy első, kitűnő és híres legyek, és hát mi egyébbel érhettem volna el ezt?
Aztán meg a túlzott, nagy tisztaság valami úri, finom, kiváltságos színt adott az életünknek, a kis lakásom hangulatának, ahol új, megkímélt volt minden, és az elrendezéshez, díszítéshez természet adta tehetségem, ízlésem sem volt mindig.
Ezzel is, ki tudja, nem mehettem volna -e valamire más téren ?...
Ej, ilyeneket a lányaim beszélnek!
Ők már nem értik az én világom, a régi világ rendjét, az életemet.
Ok már másfélék!...
- Te buszurkány, kis buszurkalányom! - mondta az anyósom kedves, idegenes kiejtésével.
- Hiszen omlettet lehetne keverni a szobád földjén, olyan tiszta .
Túlságba fárasztod magadat!
Semmi, majd engedsz belőle, gyermekem, ha az apróságok jönnek.
Mosolygott és bólingatott, ha újságolták neki, micsoda nagy gazdasszonyhíre van már a húszesztendős menyének, hogy a városban máris tőlem szeretnek cselédet fogadni az asszonyok.
Délutánonként, mikor ő meglátogatott, már én is kimosdózva, szép kis pongyolákban ültem vele szemben, a vizitszoba nippjei közt, az aranyos lábú, új divatú székeken, amik támláján selyembe szőtt, kövér amorettek trombitáltak felhők között.
Láttam, hogy tetszett neki ez a kép, és úgy beleillett ő is a nagy makartvázák, virágkosarak, csipkés függöny, talpig tükör és kedvesen odadobott színes selyempárnák, terítők, apróságok közé.
A kedves , kis francia asszony, vékony, sokgyűrűs, tubákos ujjaival, finom csipkegallérjával a suhogó fekete ruhán, gondosan hullámokba sütött szürke hajával a gyöngyös fejkötő alatt.
- Tudod -e, Jules, hiszed -e, ez a selyem még abból a végből való, amit az apám gyárából mentettünk Lyonból, a bukás idején.
Ebből való volt az a ruha is, amiben először láttál Párizsban, a hotelier nagybácsimnál , bizony!
Kétszer is kibéleltem, egy kis csipkét hozattam rá tavaly, a gyöngy is a régi mantillámról !
- Hát bizony, takarékoskodtunk mi mindig! - hagyta helyben az ura nem minden él nélkül, és az új pongyolámra nézett, amit igazán olcsó pénzből zseniáliskodtunk össze Hanikával itthon.
Ilyenkor bántott és furdalt az igazságérzetem.
Dehogy, dehogyis , akármilyen kitűnő régi moaréselyem se tarthat negyven esztendeig!
Így el lehet ámítani ezt a szigorúskodó öregembert!
- A békesség - súgta a mama -, gyermekem, hát nem ez a fő, nem ez?
Nem kell mindent szóvá tenni, kimagyarázni, komolyan venni!
És formás kis kezét végighúzta a karomon pajtásosan, hamiskodón.
A házasságban egy kis ravaszság a főtudomány.
Elsiklani a dolgokon, kicsit nyájaskodni, aztán tehetsz, amit akarsz.
Nem az a fő, hogy felül maradjunk a szóvitákban, hanem hogy belsőleg szabadok maradjunk, és simán éljünk .
Azért férfi, hogy ámítsuk kicsit, szeretetből!
Sejtik ők ezt, de kell nekik, meg is kívánhatnak tőlünk ennyi velüktörődést!
Csak kedvesen, szépen mindig!
Mosolygott a kicsi dáma, és én gondoltam, igaza is van tán.
De rólam lerítt a hazugság, esetlenül fordult volna ki a szájamon.
Én csak az udvarlókkal, szerelmes játékban tudtam ravaszkodni kicsit, nem a mindennapos életben.
Ez már sértett volna , nem is akartam!
Pedig tán jó dolog az, nehéz és szükséges dolog, jóltevően, szépen , okosan hazudni.
De megtanulni azt nem lehet.
- Látod, apa, milyen helyre kis menyecskénk van, milyen dolgos, rendes! - mondogatta kedves-diadalmaskodóan az asszony, mert ő volt az, aki az öreget végül is kiengesztelte a Jenő házassága iránt.
" Szép, szép !" - bólintott a vénember, de a mosolyában is ott volt a rejtett, csökönyös rosszindulat.
Vagy csak én hittem úgy ?
Mint aki kénytelenül, mások kedvéért elhallgat valami baljóslatot, mint aki csak felfüggeszti, de fel nem adja a rosszabbik meggyőződését.
" Várjuk a végét !" - mintha ezt gondolta volna.
Ó, a vén pöffeszkedő!
Neki mindig, mindenben igazának kellett lenni, a vén konok, kövér, engesztelhetetlen rókafejével!
Milyen kicsinyes hiúságból eredt az egész!
Hogy az ő tiszteskedő "alászolgája ! " -ira mindig kurtán, kicsit rátartós, friss, szépasszonyos "jó napot ! " -okkal köszönt vissza az anyám, hogy nem mondta mély főhajtással, a kor, állás és tudomány iránti tiszteletből és nyájasan így: "Jó napot kívánok, főmérnök úr ! "...
Hát ennyi lehetett a személyes kifogása ellenünk.
És a lakodalmunk előtt azt mondta: "Mintha temetésre mennék !" - és ezt ő maga, látszott, nem felejti egy percre sem; annál inkább, mert nyilvánvalóan nem volt igaza.
Ó, hogy gyűlöltem!...
A Jenő születésnapja februárban volt, és akkor először hívtuk össze a közeli rokonságot mind a két részről.
Az uram akarta, hogy vacsorát adjunk, és illett is efféle már.
A nagy, hármas lakodalom óta nem volt még együtt így, hivatalosan a két család.
Készülődtem, sürögtem, fáradtam napokkal előbb, felélénkültem és ambícióval, mert a vizsgám volt ez, gazdasszonyhírem forgott szóban.
Képíró Zsuzsannát, a híres lakodalmas főzőnét odarendeltem segítségre még hajnalban, malacpecsenye készült , levelensült, csupa ilyen nehéz, asszonyt próbáló eledel; danolva terítettem az asztalt alkonyat előtt már a legszebb lőcsei damasztabroszommal, felraktam az új , monogramos ezüstneműt s a metszett, vékony poharak rendeit.
Jenő hazajött, üveg borokat cipeltetve maga után hátikasban, meggyújtotta a nagy csillár lángjait, az asztalt szemlélgette, aztán hirtelen gondolattal elsietett megint.
Nagy csomó friss virággal jött vissza, primulák voltak, sárgák és lilák, cserepestül kellett megvennie, hogy leszakítsa a bámuló kertész, egyetlen a városban.
De szép volt , gyönyörű!
Jenő rakta szét, szálanként és csomósan, itt-ott, elszórva ezüstök és aranyszegélyű porcelánok közé.
Igen, így láttam éppen a debreceni mágnásbál szupéterítékén; Jenő is Pesten láthatta valahol.
De hogy eltanulta, lám, milyen ízléssel tudja!
Egymásra nevettünk elégedett örömmel, és egészen egymáshoz tartoztunk ebben a percben.
Megölelt hirtelen a szép, terített asztal előtt, és én jókedvvel adtam vissza.
Akkor a cukrászfiú jött meg, és hozta az ünnep nagyszerű díszét, egy hatásos, tornyos, pompázó cukorszalmatortát, a "krokambus " -t.
Középre tettük, és leültünk a sarokdíványra, ölbe tett kézzel, némán ábrándozva előkelőségről, fényről , finomságról.
Grósziék jöttek először hangoskodva, nagyokat kacagva az ablak alatt még.
Siettünk elébük.
István bátyám is itt volt Ágnessel, Ilkát hozták és a kisebbik Reviczky lányt.
Később Kallós Pali jött Csabával, aki kadétruhában vakációzni volt itthon , legvégül, kicsit szertartásosan és egészen csendesen az öreg Vodicska pár.
Nehéz volt az első félóra, tán mert én magam előre féltem a kétfajta rokonság összeterelésétől.
De az én kis francia anyám olyan kedves tudott lenni, idegenszerű és meglepő, sokbeszédű és mégis óvatos: láttam, hamarosan meg fogja hódítani az enyéimet.
Szinte bántam már, hogy ilyen későre hagytam ezt a próbát.
Lám, grószi is az öregúrral hogy kedélyeskedik, kicsit nyers, fölényes élcelődéssel, nagyasszonyos kacéran, az öregségüket emlegetik, nevetnek, apósom is tud így mókázva legyeskedni , lám!
Nem is állna rosszul neki; kár, hogy mindjárt-mindjárt eszébe jut, hogy ő a köztiszteletben álló családfő, és szántszándékkal megfagy, elkomolyodik egy perc alatt.
A vacsoránál, emlékszem, gyönyörűen, simán ment a felszolgálás, Zsuzsi szépen és idejére tálalt, a fogások remekül sikerültek, tudtam már, hogy nem fognak rajtam gáncsot lelni, és egyre nyugodtabb, derültebb lettem, amint az ételsor fogyott.
A kedvek is élénkültek.
Az asztal másik felén, valami nagyon hamis, de szellemes kétértelműséget mondhatott Ilka, Ágnes lányosan pironkodott, a rokon fiúk harsogva kacagtak.
Reviczky Tilda a láncos karkötőit csörgetve, sokat, túl élénken , kacérkodva beszélt, és aprósan, csöppenként ivott az édes borból.
Az öregek dicsérték az ételeket.
Jenő koccintott Istvánnal, és úgy tett, mintha ő is inna.
Akkor vettem észre, hogy a második fogás óta apósom nem nyúl semmihez.
Ijedten a feledékenységemért kínálkozni akartam, de Jenő gyorsan, tiltakozón intett felém .
Hogy nem kell észrevenni!
- Jó ez a kappan, nászom, megehetnéd! - szólt felé akkor grószi kicsit provokálón , merészen.
- Köszönöm!
Én csak egyféle húst szoktam enni vacsorára.
Jeges, kellemetlen, rossz szándékú szó volt ez megint, és engem hirtelen, hevesen futott el a harag érte.
" Hát nem lehet kiengesztelni, nem hagy békén ?" - gondoltam dúlva-fúlva titokban.
Jenő elterelte a szót.
Ilka megint kacagott, grószi Csabára figyelt, aki rákvörös volt már, és hangosan beszélt a szomszédja fülébe.
Éjféltájban nagyanyám intett nekem, és komoly, háziasszonyos mozdulattal tereltem át az asszonyokat a vendégszobába.
Itt friss, füsttelen és jó szagú meleg volt, megint úrrá lett a vidám, trécselő hang .
Grószi a hálóba ment titokban borogatást tenni Ágnes mellére, aki most választotta a picinyjét, és halványan, szenvedőn ült köztünk.
Jenőt behívtuk kissé, mert az édesanyja előszedte az ünnepi ajándékot.
Szép, nagy, fedeles ezüstserleg volt , üvegszekrénybe való, a talpán hétágú, koronás címerrel.
Néztük, dicsértük.
- Honnan szedtétek - de szép!
Grófi ajándék talán? - kérdezte grószi természetesen.
- Nem - mondta napám éppolyan elfogulatlanul -, ez negyvennyolcban került hozzánk .
Erdőd mellett két hétig feküdt egy magyar ezred, a tiszt urak nálunk kosztoltak, nem akarták ingyen, ezzel fizettek.
Ők a haza oltáráról szerezték az ilyen holmit , zsoldban, így van magyarul, ugye?
Mesés szép ezüstök voltak az ezredes tanyáján egy nagy ládában...
A tisztek rendesen megosztoztak maguk közt az ilyeneken...
Később előpakolt még egy kis gyöngyház virágokkal rakott ébenfa dobozt is, hogy azt meg nekem adja.
Ezt még hazulról hozta, Franciaországból, lánykorában adta neki valaki.
Mint egy pici koporsó, olyan volt.
Az ebédlőben már jó hangosan volt István bátyám a fiúkkal, politizált Kallóssal, aki gyereke lehetett volna.
Csaba akadozó nyelvvel egyre Bankót s a cigánybandát emlegette.
Nem volt szokatlan nekem a borközi élénkség, de most nem bántam volna, ha elmarad.
Grószi emlegette is a készülődést.
Akkor jött át közénk az apósom, aki szándékosan hallgatva ült azóta színjózanon a lármázók között.
Egy darabig várt , aztán mellém telepedett a kis díványra, hogy beszélni akarna komolyan velem!
- Csak egy kérdést, lányom.
Azt akarom, felelj meg arra, amit kérdek.
- Hogyne, szívesen! - mondtam, és ideges nevetés csiklandozott.
- El kell tűrnöd egy ilyen öregember jóakaratát, ha kéretlen is! - folytatta, és kezében tartotta a kezem tartós, kenetes, türelmetlenítően lassú szorítással.
- Mondd meg nekem, fiam, az a torta ott az asztal közepén mennyi pénzbe került?
- Megbocsásson, apa... de...
- Ha megtagadod a feleletet, semmi jogom a többihez.
Nem kényszeríthetlek, hogy meghallgass.
- Ó... hát hat forint volt, ha éppen...
De...
- Jó!
Most mennyit fizettetek az édes borokért?
Tíz üveg volt, ha jól láttam.
- Másfél forint üvegje.
Ne szóljunk most a háromféle pecsenyéről, csak még azt a gizgaz virágot szeretném tudni.
Tél közepén...
- Ejh, hát nem tudom, apa!
Mit akar ezzel?
- Hát nézd, leányom, ahogy számítom - huszonöt forint körül volt ma az egész fölösleges kiadásotok.
Csak egy estére.
Azért, hogy mi, közel rokonotok, pár órán együtt legyünk.
Nézd, a torta szinte egészben maradt.
Ki bír annyit enni?
És a drága boroknak mi a haszna!
És virág...
Grófi házaknál is meggondolják, kipusztítsák -e az üvegházat ilyenkor.
Édes leányom, hallgass egy tapasztalt öregre, amíg nem késő .
Ettől féltem én mindig, látod, most már megmondhatom.
Lejtő ez, a romlás felé vezet .
Még fiatalok vagytok, térjetek észre, amíg nem késő, én mondom neked!
Hallgattam konok, megmerevített arccal az emelt hangú, szószékies beszédet.
Mit mondjak?
Csak itt volna Jenő.
Vajon van valami igaza?
De így beszélni, ilyen utálatosan!
És mikor jól tudom, hogy úgyis mindenképp ki nem állhat engem.
Egyszerre , türelmem vesztve, kirántottam a kezem a tenyeréből.
- Apa, hagyja el, kérem... mi tudjuk ezt... mi jónak láttuk.
Én nem bírom eltűrni a prédikációkat.
Elakadtam hirtelen, és éreztem, hogy elhalványulok.
Már ki volt mondva, tudtam , hogyha száz évig él is, soha-soha meg nem bocsátja, holtáig felemlegeti.
Hát mindegy ! - gondoltam akkor dacosan.
Láttam, hogy feláll, és int a feleségének.
- De apám, miért ilyen hirtelen? - sürgölődött Jenő.
- Hisz a lovászmesterék kocsit küldenek...
- Nincs helyem a házatoknál, fiam - mondta fagyos-kegyetlenül, és röviden búcsúzott a többitől.
Én ideges sírással ástam a díványvánkosba a fejem, grószinak Ilka beszélte el lihegve és megbotránkozva, mert ő fél füllel ideleskedett az imént.
- No, már megengedj, nászom, kicsit jobb időt kereshettél volna ki erre, bizonyos! - mondotta döntőn és komolyan.
- Kedvesem - szólt bele lágy asszonyhangján a napám is, amíg a lornyonját gyorsan kapkodta szeme elé -, kedvesem, Jules mégiscsak vendég.
És az ura apja.
- De azt másképp kellett volna megmondani.
Egymásra nézett a két öregasszony, olyan idegenül, mint az egész lényük, fajtájuk , életük.
- Magda - mondta grószi anyás szigorúsággal, amiből a legnagyobb szolidaritás érzik -, ki kell kísérni!
Egyszeriben felkeltem, hogy utánuk menjek.
Kinn voltak a hideg, havas tornácon, a többiek is kiléptek utánuk elnémultan és értetlenül.
Apósom a befagyott kilincset rángatta már.
- Békítsd ki! - hallottam az asszony könyörgő, szinte alázatos suttogását, ahogy a fia vállát simogatta félénken.
De Jenő ebben a percben vette észre, hogy én kendő nélkül mentem a hidegre.
Ijedten lépett hozzám, hogy bevigyen.
Csabát, az öcsémet láttam akkor, ahogy dülöngélve, részegen botorkált a többiek előtt, egyszer csak Vodicskáék elé került, és harciasan próbálgatott megállni , szemükbe nézni.
- Mit ok-okoskodnak maguk, mi - mi - mit bugriskod...
Az öreg némán kerülte ki.
Akkor a fiú botlott egyet, a kerítésnek esett, és belefogódzott.
Feje lekonyult, és száján utálatos büfögő hangokkal ömlött az undokság.
- Ez, látod - mondta akkor Vodicska a fiának -, ez nálatok a rendje!
Ide keveredtél!
A megzavart, méltatlankodó, boros, hangos, pártomat fogó társaságban hirtelen hűvös idegenséget éreztem akkor.
Alig vártam, hogy induljanak ők is.
- Micsoda újmódi lesz ez, pocsék, piszlicsár világ! - hangzott fékezetlenül már az István háborgó hangja az utcán, az alacsony ablak alatt.
- Miféle új szentenciák , amiért egy fiatal legény jót iszik.
- Hát a házisült-torta olcsóbb bizony, bor is elég lett von' a mi termésünk; de ezeribe egyszer!
Jót akart!
Majd kikoplalják maguk közt - mondogatta grószi, mintha a rendesnél picinnyel határozatlanabb hangon.
- Nagy vendégségek vannak pedig őköztük is, csak hát persze könnyű úgy, a gróféból!
- Így felizgatni a szegény asszonykát, hogy tudhatják, hogy nem ártalmas -e már? - hallottam éleskedni az Ilka hangját még a búcsúzó, oszladozó csoportban.
Végre csend lett.
Jenő egy fotelba süllyedve, kedvetlenül, némán, kínosan rágta a szivarját.