21
Két-három esztendő siklott el, most úgy tetszik; csudálatos gyorsasággal.
Nem úgy , mint az álom; mint valami nehéz, bután vívódó, öntudatlan és mégis halálosan fárasztó aluvás.
Az életet éltem, a siralmasan kicsiny, nyikorgós kerekű, tompa és kemény , őrlő életet.
Morzsolódtam, verődtem, magam is érdessé váltam benne.
Én nem voltam abból a fajtából, akiket jobbá, finomabbá nevel az alázat és a szenvedés.
Inkább megátalkodottá tett mindig, és sohasem hitt rosszaságokat hozott ki belőlem.
Abban az időben szinte folytonos otthon ülésre, elvonulásra kényszerített a gyereket váró állapotom.
Alighogy szoptattam a másodikat, el kellett választanom a harmadik miatt, aki már útban volt.
És megint leány, mind a három leány!
Kiszívták a vérem, elették, felhabzsolták a fiatalságom!
Hát jó, ez rendén van!
Az enyéim, testük a testem, drága kis nyomorult békáim !
Szépek, egészségesek, mint az élet!
Lám, az én viruló, teli gazdagságú fajtám, az én elkésett termékenységem érett fakadása; a másik hanyatló gerezd mellől is dúsan kihajtott.
De hát kellett -e azért így leromlani nekem?
Tehettem -e én az életemről ; vagy ha igen, hát lehetett -e másképp?
Hát már minden, minden csak énrajtam megy keresztül?
...Már nem szopott.
Kemény, életrevaló, követelő kis szája csücsörítve maradt , parányi öklei szorosan összecsukva édes aludtában.
Lám, hisz olyan drága egy ilyen csepp... el lehetne így nézni soká.
De a másik kettő bömbölve rugdossa odaát a gyerekszoba tapétás ajtaját:
- Anyu, kávét!
Mimi-mama, kivi-kávé!
Most már kacagnak, a kicsi utánamondja a nagyobbiknak, "Mimi-mama !"
Jaj, felköltik ezt a parányit!...
Lesz csend odabenn?
Ejnye, garázda kölykek, ha bemegyek a seprűnyéllel!...
Egy percnyi csend, halk pusmogás.
- Távé!
De hol az a pesztra, a nyomorult oláh bornyú?
Nem bír velük, vagy kiszökött pletykálni a konyhaszolgálóval!
Puff...
Jaj, most odavágta magát valahová Zsuzska, a kicsi!
Úristen, meg kell bolondulni itt!...
- Te, te alávaló féreg, hát hol jársz te?
Itt kell hagyni a két gyereket magára, az égő lámpa a falon?
Mit hebegsz?
Hol jártál?
Kitépem azt a piszkos csepűkontyodat, te !
Jaj... hát vérzik az orra!
Oda nézz!
Vizet hozz, ökör!
A lelkeden megyek keresztül .
Na, ide tartsd!
Te meg ne ordíts úgy, jaj, istenem, ‘isz nem tört csontod!
Na, hisz semmi baj már!
Halkítom a hangom félig elröstelkedve, ahogy percek alatt higgad az idegrohamszerű , magamból kikelt dühöm, amiben az életem minden nyűgözöttsége, csigázott, elégedetlen , legyűrt és keserű asszonylétem lázong fel így néha kiszámíthatatlanul, csúnyán , betegen.
A másik szobában, hallom, Dénes jár-kél, tapogat ügyetlenkedve a pipaasztalon.
- Jaj, ott lámpa se ég!
Indulj hát, itthon az úr!...
A tűzre is tegyél, osztán teríts!
De ragyogjon az a pohár, annyit mondok!
Ó, mennyi bajjal, küszködéssel lehet elérni, fenntartani a régi csínt, a megszokott , ragyogóan fényűző tisztaságot egy ilyen sokgyerekes, kevés szobás háztartásban; olcsó szolgálóval, tizenhárom esztendős, bamba kis pesztrával és ilyen férj mellett, aki minden kényelmet szultáni természetességgel megkíván, de maga hajszálnyit nem lendít ; tán egy kihullott szeget se tudna falba verni a hűdéses ujjaival...
Csak ül és pipál ; elgondolkodva merőn maga elé, nagy kék szeme el-elmered szinte a csibuk füstjébe .
" Hiába, már ennek így kellett történni, így volt elrendelve ! " ...
Szinte látom, hogy ilyesmit, mindig ilyenfélét gondol.
És én valaha szellemesnek, érdekesnek, eredetinek láttam ezt az embert!...
De másforma is volt akkor még; tán őt is, mint engem , eltompította, közönségessé, fásulttá tette ez a mindennapos törődés, bajok, nyűgök .
Igen, de ő nincs benne úgy, mint én!
Az irodája külön van, onnét kaszinóba megy , kártyázik, emberek közt van, híreket hall a város minden dolgáról; ami elevenség , kellem, gondolat van benne, azt idegenek közt adja ki.
Itthon csak eszik, alszik, és kiszolgáltatja magát a naponta leolvasott konyhapénz fejében, olyan módra, mint akit semmi sem köt, mintha egy napról a másra felelősség nélkül odább állhatna innét egyszer.
Sehol semmi biztonság!
Úgy éreztem, a levegőben lóg az egész életem ezzel a három poronttyal együtt; az agyvelőmben zakatolt, hajszolt és gyötrött ez a talajtalanság.
Minden hajlamom arra való volt, hogy egy máshoz, férfihoz kapcsolódva , általa legyek, tegyek és akarjak; de ez elsiklott az ujjam közt, és nem lehetett beléfogódzni.
És hirtelen gonosz keserűséggel eszembe jutott az Ábris nagybátyám halálhíre, amit aznap vettem.
A félparaszt gazdasszonyának, akivel szerelmeskedett is, hagyott tízezer forintot.
Lám, hamar elhalt - nem is kellett volna soká szenvedni, ha én akkor... bírok okosabb lenni...
Pfuj!...
A kicsik elcsendesültek, álmukban szipogva a sírás után; mi némán ültünk a vacsoránál, és dúlt bennem a fojtott harag, mikor elnéztem, hogy forgatja kelletlenül a villát a pecsenyés tálban.
- Megeheti - szóltam rá végre, tán rekedten az indulattól -, jó az!
Néhanapján leereszkedhetik efféle granszenyőr is a mi szegény házi konyhánkhoz.
- Mit akar megint, Magda? - kérdezte rám meredve, határozatlanul, és reszketeg kezében megállt a villa.
- Semmit!
Csak az a megjegyzésem, hogy tízszeres pénzére se evett sokkal különbet a tegnapi pezsgős vacsorán, ahol ilyen jól elrontotta az étvágyát.
- Mi baja velem, kérem?
Hát már a falatot se nyelhetem le itthon gáncsolódás nélkül ?
Vétettem magának?
- Nekem?
Dehogy!
Semmi közöm hozzá!
A maga pénzét költi; no, mondja hát, a maga kifizetetlen legénykori számlái fedezetét, a maga adóhátralékját, az ügyvédi kamara tagsági díját, amiért ma is jött, láttam, figyelmeztetés; és mindent, a parasztok bélyegköltségét is; ezeknek a boldogtalan kis férgeknek a ruhára, iskolára valóját...
- Meg a maga domíniumát is... miért nem mondja!
A tőzeguradalmakat, sulyomerdőket , csíkcsordákat, holdbeli szőlőskerteket?
Igen, én már ilyen gazember, haramia, másokon élősdi vagyok!
És ezt maga mondja nekem, Magda!
Meri mondani?
- Más nem is mondhatja.
A drága eszem-iszom cimborák, a boroskancsók, a megyegyűlésező falusi jófélék nem is mondják bizonyosan.
- Mit beszél ostobákat?
Különben is a maga rokonai azok egytől egyig.
Becses fajtája , mit kisebbíti?
- Már az igaz, nagyon a kegyükbe esett.
Persze, tud velük inni bőven, a kasszírnékat is maga szerzi nekik, még hegedül is a rossz kezével, ha egyet szólnak, a Bankó cigány mesterségébe ártja magát.
- Hm!
Barátnéjától, az ócskásasszonytól így értesült?
- Akárkitől!
Azt hiszi, nem tud róla a fél város; amiért ki sem mozdulhatok, nem hallom meg a viselt dolgait.
Szegény!
Maga a pojácájuk talán...
Bezzeg nem szerették szegény Jenőt, mert különb volt náluk.
Magát felkapták, pedig azt se tudják, honnan való, ki-mi volt a nagyapja még.
De lezüllöttek ők is azóta, végüket járják, most már akármiféle ember jó nekik.
Hol a régi gőg?
Tíz évvel ezelőtt rá se néztek volna egy jöttmentre.
- Amilyen én vagyok.
De hallja, most már vége legyen!
Elnézek, amit lehet, de ha százszor szoptat is, az istenit, aki bolond, menjen, csukassa be magát, van ott egynéhány atyafia...
- Pfuj.
Szégyellje!
Ezt hánytorgatni!
- Maga kezdte.
Azt mondta, potyafráter vagyok; tán a maga rokonai fizették a vacsorámat.
Na, tudja, ha én egy kortyot is lenyeltem más jóvoltából...
- Az a baj éppen.
Tudom, elég bolond ahhoz.
Kártyán is mindig veszít.
Elég alávalók , hogy leülnek magával, és elnyerik a pénzét egy ilyen koldus, tehetetlennek; mikor tudják, hogy a szegény családja nyomorogja ki otthon.
Esztendőszámra ki nem mozdulhatok, nincs egy tisztességes rongyom.
- Miért nincs?
Én ittam el azt is?
Hol vannak hamar azok a domíniumok?
- Így csak egy olyan kötelességtelen léha gondolkozhat... egy ilyen züllött muzsikus... nem is férfi.
Három gyermeke van, elfelejti?
Hát miért dolgozom én itt véres verítékkel, ha még testi ruhát se érdemlek?
- Amit énrám dolgozik, egy jó cseléd olcsóbban és panasztalanul tudná.
A három gyerekit meg én akartam?
- Hát talán én?
Jaj, ne kísértse az Istent, elvetemült!
Bár el is venné szegényeket !
De bezzeg, mikor Marcsinak sarlachja volt, szaladt ám lóhalálba egyik doktortól a másikhoz.
Most meg így beszél.
- Bizony, szánom is szegény jószágokat.
Maga fogja nevelni.
- Ó, szerencsétlen.
Bárcsak eszébe jutna egyszer Jakobi doktort kifizetni, aki Marcsit gyógyította.
Jobb volna a pezsgős, kasszírnős vacsorák helyett.
- Már megint a kasszírnék!...
Ezt is ócskás Trézsi mondta?
Héj, haj!
De nagy legény is lettem én már.
Hiába na!
Megifjított!
- Meg biz az a vén csoroszlya, a drága Ilkája.
Azt hiszi, nem tudom, hogy el-ellátogat néha.
Együtt bagóznak.
Tizenöt szivart füstöl el a vén fogatlan napjára .
Úgy kacagják együtt a világot; meg engem is, a jó bolondot, aki itt öli magát.
Hja , alte Liebe!
Neki a könnyebb rész jutott.
- Ha úgy volna is!
Ha kacag velem, meg szivaroz velem, csak kellemesebb, mintha hárpiáskodnék.
Különben az is a maga rokona.
Elég szégyen, hogy haragoskodik vele nyíltan, világ csúfjára, ilyen ostoba féltékenység meg cigánynépletyka miatt.
- Féltékeny magára az ördög!
Hanem az igaz, hogy jól kikereste az embereit a rokonaim közül is.
- Ne mondja!
Talán a félszemű mostohaapjával barátkozzam inkább, aki halomra gyűjti a világirodalom színét-salakját, összehabzsolja, míg megzabál az esze belé.
Most valami bolond szélhámos német pap könyvéből tanulja az egészséget, és a nagypiac gyűl oda reggelenként bámulni a rácskerítéshez, mikor mezítláb sétál a tízlépésnyi kiskert füvében, a hetes meg mögötte jár a vizeskannával, és rá-rálöttyint a lábikrájára.
Ezt kéne nekem is, ugye?
Vagy a híres Csaba öccsével tartani a barátságot, a rúgott katonatiszttel, akinek kardja, csákója zálogban volt, amikor be kellett volna rukkolnia.
És akit most már a harmadik jegyző mellől csaptak el, mert még annak se jó, jegyzősegédnek, ha leissza magát, az árokszéleken szedik össze másnap.
Szép koszorú a közelijei, az igaz!
- Hagyja békében őket!
Van azok közt tekintélyes, tisztességes ember is, józan , szorgalmas, de az olyan nem is néz magára.
- Persze...
István, a kitűnő István, a közjegyző úr.
Ez már csak szépen kisemmizte a három testvérét; miért is ne?
Ha annyi eszük se volt, mint a tyúknak; mert az is kapar magának.
Persze, István nem néz rám; de magára vajon néz -e meg az anyjára?
Ő most nagyurakkal cimborál.
A felesége a főispánné belső komornája lett, kedves frajja, akivel őrült ruhaszámlákat csináltat, magával hurcolja utazni, fürdőzni.
Az a kis félszeg libaasszony majd elrepül, a nyelve is megoldózott már, a szeme is kinyílt, az a "derék, józan" ura meg fizet, mint a köles.
Így már csak elérhet az ember egyet-mást a világban, mi?
- Ó, de nagy sor!
A báróné édes unokatestvérem; nekem és nem Kallós Ágnesnek.
Míg Vodicskáné voltam, mondhatom, inkább ő járt énutánam, mint megfordítva.
De most bizony; hiába: az asszonyt az ura után becsülik.
- Hát hiába no!
Én már ilyen megvetni való, semmiházi, kivetett fráter vagyok, aki lefokoztam, magamhoz rántottam magát.
Csak azt csodálom, hogy elfogadja még tőlem egyelőre ezt a fedelet és az én léha és tökfilkó mivoltom, potyázó munkám egyéb apró járandóságait, amiket reggelenként, míg alszom, szorgalmasan kiszedeget néha az éjjeliszekrényem fiókjából, a pénztárcám minden zegét-zugát megvetéssel, de buzgó szarka módra átkutatva.
- Legalább azt mentem meg a Rozmaring utcától.
- Miből vennék tejet néha a három ártatlan gyerekének; hogy fizetném a cseléd bérét , a tűzifát?
Abból, amit naponta odalök?
- Na!
Hadd próbálom hát meg, szerezhetek -e reggelig egy kis potyát valamelyik jeles rokona jóvoltából.
Ha már én ilyen vagyok...
Már előbb menni készült, kiverte a pipáját, lassan, módosan kereste össze a felöltőt , botot.
Ez a frázis csak formás átmenet és gunyoros, lenéző, könnyed befejezés akart lenni.
De azért lassan pakolódzott, mint aki félig öntudatlanul vagy valami régi szokásból arra vár, hogy marasztgassák, békítsék.
" Csak menne már, csak sietne , pusztulna hát, ha már úgyis ..." - gondoltam konokul, mert nem is tudva, tán én is féltem, hogy marasztalni fogom mégis, vagy visszahívni egy békítő mozdulattal; vagy látszatra nyújtani még a hosszú és ízetlen szóvitát, de egyre enyhébb ellenvetésekkel, lassan lehiggasztva, panaszkodásba, kérlelésbe hangolva őt; vagy elsírni magam hirtelen, szenvedélyes, vergődve felszakadó zokogással, hogy visszalépjen az ajtóból, megálljon fölöttem némán, tehetetlenül, megbánón vagy engesztelve, és a fejemre tegye, majd lejjebb a derekamig csúsztatva simogató kezét ; vagy egyszerűen elébe állni a küszöbön, a perlekedéstől kipirulva, ideges, csillogó szemekkel, lihegő orrlyukakkal, de már kifújva magam, felkacagva, belékarolva... mert mind, mindezeket a módokat kipróbáltam már, ezeken a stádiumokon túl voltunk .
Négyévi házasság volt mögöttünk.
Elfásultam; bizonyosan ő is!
" Azért se!
Most már csak menjen !"
De hogy egyedül maradtam, fojtogatott a keserű sírás!
Ez az én életem!
Ő talál kárpótlást, de én itt fogok vergődni idegesen a forró párnákon, és nyávogni fog az a kis féreg egész éjszaka az izgalomtól felzavart ártó, ideges tejet szíva.
És neki becsesebb egy festett képű rongy; vagy az a vén, fogatlan nőstény róka is, a régi szeretője, akihez tán énrám, a házasságára panaszkodni jár...
És nekem nem lehet bosszút állni, visszaadni, mozdulni se lehet ettől a három kolonctól.
De el is látott az élet, de meg is vezekeltél!
De hát miért is, ugyan miért ?...
Jól lehervadtam hirtelen az utolsó évek alatt; az alakom szétment a sok gyerektől, ellomposodtam az örök szoptatásban...
Hát már nekem semmi se jön, hiába!
Csak lélekszakadtig munka , ösztökés kötelesség.
Mi minden vár rám, míg ezek felnőnek!
És még lehetne több is... ó, Isten őrizz!
Ha most marasztom, visszatartom... igen, így még mindig tudok hatni rá.
De több gyerek : nem, azt már nem bírnám.
Inkább meghalok!
Már nagyon megelégeltem.
Ilyen ember mellett, ilyen apától!
" Én akartam őket ?" - ezt kérdezte az imént is .
Mikor útban voltak is, úgy bánt velem, úgy viselkedett, mintha én magam volnék csak az oka, hogy lettek.
Milyen más volt a szegény első uram szinte bocsánatkérő, hálás , felelős és meghatott gyöngédsége ebben az időszakban.
Jenő, az egy szent volt .
Egész, igaz, komoly érzésű, lelkiismeretes ember, aki meg tudott halni, mikor egyszer elvesztett egy játszmát az élettel szemben.
Ő az életet "vagy-vagy" formában vette és élte, nagyon komolyan, és a végső konzekvenciáig.
Ez a lágy lelkű, könnyű köd-ember itt inkább az "így is, amúgy is" módján bódorog át a világon, mindenbe véletlenül jut, mindennek csak fölötte vagy kívüle lebeg, nincs igazán benne semmi komoly emberi dologban.
Mi néki a család, asszony, hivatal, munka, rang?
Csakhogy itt is, ott is jól érezze magát; és ez mai napig is sikerül neki.
Milyen ember!
És én mégis ezt szerettem.
Vajon igaz szerelem volt az ?...
De hisz most is foglalkoztat, meggyötör, lázít, bánt; kell, hogy bántsam, kell, hogy gyűlöljem .
Fontos nekem.
És hiába; őtőle vannak egészséges, telivér, gyönyörű gyermekeim.
Ott szuszognak bent édesen a kis meleg, fehér vackukon, szép, piros, pufók képük , szőke, puha hajuk (mint az apjuké ), meleg, jó szagú kis testük ott liheg az ernyős éjjeli lámpás lankatag félhomályában.
Hát ezek, ezek az enyimek az életből.
Asszonyok lesznek valaha, mint én.
De nem akarom, hogy a sorsuk legkevésbé is hasonlítson az enyémre.
Majd teszek róla!
Erre még jó lesz az én életem!