11
Akkor tavasszal került ide Jolsvay alispán, akinek a felesége másod-unokatestvérem volt; báró Pórtelky Melanie.
Kicsit gyanakvón és felkészülten vártam az első vizitjüket; hátha az asszony majd éreztetni próbálja velem a híres Bach-korszakban kiármánykodott bárósága és a vagyona fölényét.
" Eb ura - gondoltam -, őneki már az ükapja se látta Pórtelket, a lápos, eldugott falut s az oszlopos, ősi házat, ahol az én apám szülői laktak, ahova én vissza tudok járni homályos kisgyerekkori emlékezetben még, és látni a szérűs udvart, a szárazmalmot lenn s a »kastély « kőereszes, ormós elejét !"
Eltökéltem, hogy igen nagyon vigyázni fogok, nehogy túl barátkozónak lásson s a mágnásatyafiságon kapaszkodónak.
De másképp lett.
Egészen lefegyverzett a kicsit idegenszerű, különös nagy kedvességével.
Szép, telt, szőke asszony volt Melanie, a Pórtelkyekre őt is csak az orra különös hajlása emlékeztette; de az arca puha és tiszta volt és kicsit parancsoló; mint Mária Teréziáé, szebb kiadásban.
Ábris bátyánk felől kérdezősködött, kivel nagyon kevéssé érintkeztünk újabban a grószival való sok, apró horzsolódásuk miatt.
Aztán arról beszélt, mennyire nagy szüksége lesz rám s a barátságomra, hogy tájékoztassam itt emberek és viszonyok között.
Jenőhöz kitüntetően nyájas volt; úgy látszott, egészen meg akarja nyerni .
Nyoma sem látszott nála a családi gőgnek vagy elfogultságnak.
" Másfajta, ezen túlemelkedett -e, vagy csak jól palástolja ?" - töprenkedtem kíváncsian.
Az ő barátsága több jövést-menést, társaságban forgást, vendégeskedést jelentett nekem.
Hogy a házam tájéka rendes, tiszta lehessen, most már nem volt elég egy cseléd; hát behozattam a környékbeli falvakból egy-egy kis buta sváb bocit, tizenöt évest, két hét alatt az én nevelésemben pompás szobalány vált mindből.
Nagyon sokat bajlódtam a pontos, előkelő felszolgálással asztal körül, és ezt Jenő is így szerette.
Kedvünk telt az ilyen parádézásban főleg a vidéki urak előtt, akik most mind gyakrabban voltak a vendégeink.
Többnyire ügyük volt az uram kezében, és most , így közelből nem hatottak már olyan nagy valakikül ezek a híres Széchyek, Kendyek , Rábák és egyebek, mint azelőtt, gyerekkoromban, családi mendemondákon és babonás tiszteleteken át.
Mintha megkoptak volna; vagy én fejlődtem?
Így, ügyes-bajosan , aggódón és gyámoltalanul az ügyvéd kezében és megcsaládosodva, pipásan, az időjáráson panaszkodva - vagy lovat, kutyát, régi legénykedést emlegetve lassú járatú, nehézkes , elszokott beszédmóddal -, nemigen találva magukat az én csinos, tündökletes tiszta szobáimban a fövényes, papírcifrás köpőládákkal; ó, néha oly otrombán falusiasak voltak!
De most már őróluk mondta Jenő: "Csak csínján, csak kedvesen velük, utánuk élünk ! "
Fél év múlva beköltöztünk a harmadik lakásunkba, közel a megyeházhoz s a vendéglőhöz , mert már ez és nem a nagypiac adta a kliensek javát.
Mennyi pörös birtokeligazítás volt akkori időben, milyen aratása a fiskálismesterségnek!
Még csak kezdődő , tervezett dolog volt a láplecsapolás, és már mennyi kalandos számítás, aggály , spekuláció gyűrűzött körülte; igénypörök, sajátítások, százféle kapzsiság az ígért , leendő földekért, melyek kakas, békalencsés zsombék alatt pihentek még, és csak vízimadárnak adtak fészket.
A Megye utcához közel hát, a Hétsastoll utca sarkán béreltünk ki egy egész, nagy, újonnan épített házat.
A régiek alacsonyak voltak , gerendás mennyezettel és szemöldökfával; de a miénket már az új pallér építette ; magas ablakokat hagyott fatáblákkal a zsaluk helyett, és cifrás verandát ragasztott az udvar felőli oldalon a sok, szép tágas szoba elé.
Ó, itt már öröm volt elhelyezkedni, itt egyszerre felszabadulón, elemünkben éreztük magunkat mind a ketten!
Igen, igen, most, a messzeségből felidézve ezeket, én igazságos akarok lenni magam iránt, de biztosan tudom, hogy nemcsak én, hanem az uram is szerette és igényelte mind a finom, csinos dolgokat, módosabb, újfélébb szokásokat, fejlettebb életmódot.
- Az udvart beültetjük szőnyegvirágokkal - tervezgette nagy lelkesen -, a legközepére rózsatőket ültetünk, nagy körben vagy százat; az istálló falát lonccal futtatjuk , oda az orgonák tövébe kerül a Pityu hintája a tornázószerekkel.
A kistornác mentében sok leandert és gránátfát, a sarokba egy szép szőlőlugast.
A bérlet tíz évre szól , úgy rendezkedünk, mint a magunkéban, Magdi!
Hátha meg is vesszük akkorára.
- Messzi van az még!
De most, jaj, mennyi dolog lesz ilyen sok szobával; hogy győzöm , istenem?
Igaz, hogy gyönyörű!
Milyen szép mustrájú ez a fal, arany és lila; ez, ez lesz a szalon!
Mert így hívtuk a vizitszobát most már, mióta Melanie idehozta ezt az új, franciás szót.
- Azt a kis különszobát a tornác végén, Magdi, az öcséidnek rendezzük be, hogy mindig itthonosan érezzék magukat, ha vakációra jönnek.
És tudod, azt a Képíró Zsuzsit, aki a lakodalmunkon főzött, azt hallom, meg lehetne kapni szakácsnénak.
Persze, tizenkét forintot elkérne, Kendyéknél szolgált már a tanyán.
Mit szólsz hozzá?
- Ó, az... nagyszerűen főz!
De hát eljönne.
Egy olyan Magyar utcai nemesasszony ... mihozzánk?
- Mi az, hogy "mihozzánk "?
Ojjé!
Csak persze külön kis szoba kell neki.
Az már olyan házvezetőnő-féle volna.
Hát új életörömmel, tűzzel fogtam a rendezkedéshez.
A bútor sem volt így elég, sokat kellett szerezni hozzá; egy egész vendéghálót, egy gyerekszobát, egy kis kék nappalit.
Az amorettes selyemfotelok lábait s a tükröt újraaranyoztatni, a zongorát igazítani, ezüstholmit, gyertyatartókat vásárolni.
" Hát tudod, ez most már befektetés nekünk !" mondogatta Jenő, komoly arccal.
Az istállómester mondta neki egyszer, hogy volna nála két csinos póniló, az erdődi uradalomból küldték át, mert ott már felnőttek gyereksorból a kis comtesse-ek.
Nagyon olcsón adta, és hát istálló úgyis volt a házban, és egy udvarosfiút úgyis kellett tartani öntözésre, útseprésre, no , megvettük, és én buzgón és játszó kedvvel hajkurásztam a kedves, felcicomázott kis öregeket végig a Váralján és ki a szőlők felé.
Már nekiszelesedtem egy kicsit, és nem bántam, hogy a tisztiházak sora előtt visz el az út.
De az uram nagy dorgáló, intelmes levelet kapott az öregjétől; olyan kemény és pátoszos hangút, mint az apostolok bibliai episztolái.
Tán három napon keresztül is fogalmazta az öregember.
Jenő ideadta nekem is elolvasni, aztán szó nélkül eltette , és egy kicsit morcosan hallgatta agyon, amikor én beszélni, vitázni, igazkodni kezdtem a vádak ellen.
Pár napig volt köztünk valami feszültség emiatt, de aztán segítettem rajta, hogy elmúljon.
Egy asszonynak egyetlen hivatalfőnöke az ura; az pedig, ha egy kicsit szereti, mindig megvesztegethető.
De most legalább tisztában lehetünk vele, micsoda alattomos, irigy, áskálódó banda az uradalmiaké.
Igen, ők leveleztek az öregekkel, és bevádoltak és kiszínezték a mi " őrült pazarló" életmódunkat.
Pfuj!
" Hát most már azért is !" - gondoltam felháborodva.
Utálatos volt nekem ez a jóakarat színébe öltözött ármánykodás.
És még inkább idegesített, hogy grószi is hűvösebb lett újabban irántunk, ritkábban jött (erősen öregedett is már ), és sokszor tett egy-egy éles, rövid megjegyzést az életmódunkra.
" Nagyon jól mehet dolgotok, hogy ilyenekre is telik !"
Meg hogy: "Az én házam se volt klastrom, de ilyen sáskajárást, mint nálatok, nem ösmertem!
Jönnek , mint a jó kútra, boldog, boldogtalan !"
" Persze - gondoltam -, neki most már csak úgy jó, ahogy a menye él, Ágnes, aki már a negyedik gyereket várja, sehova se jár, és a fiatalsága egészen belegémberedett már az unalomba, gondba, akarattalan engedelmességbe !"
- Komoly dologban járok! - kezdte Melanie az ő telt, friss, jóleső hangján, és hátrasimította a dús, szőke haját.
- Megint rátok szorulok, segítsetek nekem, kedves !
Nőegyletet kell csinálnunk itt.
Szégyen, hogy ilyen nagy városban, megyeszékhelyen nem volt idáig.
Úgy gondoltam, hogy ketten állnánk az élén, kezdetben, persze, amíg helyembe érdemesebb nem kerül.
És az anyagrófnőt megnyernők díszelnöknek.
Ez a Jenő küldetése lesz, hogy előkészítse az utat nála.
- Kész örömmel, természetesen! - udvariaskodott az uram.
- Csakhogy még egyéb is, unalmasabb dolog is várna ám magára! - fordult felé ragyogó , tiszta szemei mosolygós kedvességével.
- Kell, hogy titkára legyen az egyesületnek , hogy mindig mellettünk legyen tanáccsal, a hivatalos formák igazításával.
Hisz mi csak gyámoltalan asszonyok vagyunk!
És ez a komoly, nemes cél összehozná itt a széthúzó elemeket.
Lehetetlen, hogy ne rokonszenvezne ezzel!
Nézze, iparkodni fogunk , hogy dologgal ne terheljük, azt elintézzük, csak a neve, a személyes tekintélye kell és a tanácsai néha.
No, ne gondolkozzék, Vodicska kérem, ugye, belemegy?
Láttam, hogy Jenő nem szabadulhat már, de nem voltam tisztában, hogy kedvére van -e a dolog.
De hát miért ne?
Nekünk szerepelni kell most már, ez csak javunkra lehet.
- Hány éves a kisfiad? - kérdezte Melanie később gyorsan, és elnézett szokása szerint a gyerek feje fölött.
- Még nincs négy?
És már ilyen tisztán beszél?
Nézd, most kellene neki egy idegen nyelvű leány, ha akarod, hozhatunk együtt Svájcból, én is most írok emiatt: a kislányaimhoz akarom.
- Ó, nagyon leköteleznél, Melanie!
Igazán kedves vagy.
Jenő aggályoskodott ezen később magunk között.
Most már négy cseléd, mit fognak szólni hozzá!
De Melanie előtt lehetetlen volt visszalépni, és én titkos örömmel gondoltam: milyen szép lesz, ha majd kikocsizom a pónikkal, Pityut s a bonne-t hátam mögé ültetem szépen kiöltöztetve.
Akkortájt hozta itt divatba Melanie a lawn-tenisz játékot, amit ma már szerteszét az egész országban mindenhol ismernek tán.
De az idő tájt még Pesten se játszták; Jolsvayéknál valami angol táncmester volt nyáron; az tanította rá a kislányokat.
És Melanie a megyeház udvarán csináltatta meg az első pályát.
Ügyetlenkedtünk, bizony; szokatlan dolog volt az itt, hogy az ember ugráljon , szaladozzon, lihegjen, mikor nem kénytelen vele; és mint a gyerek, színes labda után .
Mi, asszonyok talpaltunk, hajladoztunk, melegedtünk délelőtt a háztartásunkban eleget, én legkivált, délutánra az ember már ülni kívánt szépen kiöltözve, befűzve ; felfésült haját össze nem csapzani, rendbe szedett arcbőrét ki nem izzasztani idegenek, férfiak előtt: és nem porozni össze finom, hegyeske cipőjét.
Én bizony nemigen erőlködtem a játékkal, de társaságban levésre, szórakozásra jó ürügy volt ez nagyon.
Egy késő nyári délután, Telegdről jöttem éppen haza, ahol anyáméknál hűsültem néhány hetet, új embert mutattak be nekem a tenisznél, aki azóta került ide, és már mindenütt vizitelt.
Horváth nevű (az ilyen nevek semmit se mondanak még így, h-val írva sem ), ügyvéd szintén és már nem gyerekember; az urammal lehet egykorú.
" Melanie túlságosan befogad mindenkit !" - gondoltam első percekben; de később, mivel az idegen sem játszott a keze valami hibája miatt, mégiscsak beszélgetésbe kezdtem vele.
Ha emlékezném most világosan, hogy milyennek láttam akkor, és hogy hatott rám!
Azt hiszem, idegenszerűnek tetszett, másnak, mint a többiek itt, és elég rokonszenvesnek; de egy kis bosszús lenézéssel gondoltam azokra az asszonyokra, akik máris végképp el vannak ragadtatva tőle.
Furcsán tudott nézni az ember arcába, valami örvendő és szelíd elgyönyörködéssel , mely nem kíván, és nem keres egyebet, és hálás hódolattal van teli ennyiért.
Azért , hogy az asszonyok vannak, és hogy szépek, gondozottak és kedvesek.
- A hajviseletét nézegettem! - mondta csendesen elgondolkozva.
- Ha semmit sem fésülne fölfelé, hanem az összest oldalra húzná, azt is, ami a kalap alatt rejtőzik , igen, több jutna az arc elé, és mind érvényesülne!
Persze, sok így is, kicsit túlzott volna, de borzasztóan hatásos.
Mily pompás haj az, a legritkább fajta!
Hogy egészen magától göndörödik, és nem járja sütővas, ez mindjárt látszik; de hogy így nagy hullámosan és nem kellemetlenül szálanként borzolódva.
- Ennyire érti maga ezt az asszonytudományt?
- Nem értés ez!
Csak úgy silabizálom!
A maga külsejéhez különben könyvtárnyi tudomány sem volna elég.
Egészen különös, de valakihez mégis hasonlít!
Sőt nagyon!
- Ugyan?
Ismerte a másomat?
- Igen, ha úgy öltözne és úgy viselkedne, egészen.
De így azért sokkal jobb!
- Egy híres, nagyon híres német színésznő.
Elhallgattunk, és később, lopva és oldalvást megnéztem jól.
Friss arcú, tiszta, szőke ember volt, eleven szájú és fehér fogú, az arca pirosas kicsit és a haja láthatóan lágy és finom.
Az arca csaknem szabályos volt, a keze ápolt; és valami igen kitűnő , szokatlan, könnyű és finom parfüm illata érzett rajta.
Mégsem tűnt fel azért piperkőcnek vagy afféle kellemetlenül "szép ember " -nek; volt benne egészben valami kis hanyag gyűrődöttség.
- Igaz, maga sok földet bejárt - kezdtem újra a szószaporítást a játszókat nézve, ezt már hallottam felőle.
- Nem fogja unni magát itt miköztünk?
- Dehogy!
Meglelek itt mindent, higgye el, ami az életben érdemes!
Nap süt, fiatal , kedves asszonyok szeme ragyog; jóindulatú, őszinte, barátságos emberekre lehet akadni, kedélyes az élet, tudnak szívükből és szépen mulatni az emberek.
Mi kell egyéb?
És aztán ne is mondjam, hogy itt jó aratásom kínálkozik, maguk az ügyvédek panaszkodtak, hogy kevesen vannak, nem győzik a dolgot.
Jó, tiszta, igazságos , jövedelmező és átlátszó pörök.
Igen, hiszen én már majdnem tíz esztendeje nem vagyok egyéb, mint egy kis vidéki fiskális.
- Rontja majd a mi dolgunkat! - mosolyogtam tréfás haraggal.
- Nos, tőlem nincs mit félni! - legyintett nyíltszívűen, és nevetett.
- Jolsvay, az alispán maga csalt ide; szíves örömest ide fogják nekem adni a maradék, unalmas , fölös, túl könnyű dolgokat, aprókat, amikkel a három idevaló röstellne bajlódni.
A maga ura is, Jenő, aki mellesleg a legkülönb, szinte sok is ide!
No, és én nem vagyok túl nagyigényű; egyedül állok.
Csak süssön ilyen szépen a nap, ezt nagyon szeretem.
- Már olyan sok éve - kérdeztem visszatérve a gondolatomra -, hogy elhagyta a művészkedést?
- Nyolc esztendeje, igen, hogy csúz támadt a karomban, és nem bírtam azután jól a vonót.
Hisz nem volt az olyan dolog egészben, ne higgye, hogy nagy kár értem!
Én csak kísértem Perényit, a nagy művészt, azóta más kíséri helyettem.
Engem nagyon szeretett, mert alkalmazkodó voltam játékához és a drága, bolond, szeszélyes művésznatúrájához.
De hogy úgy, én külön, nem volt az komoly dolog!
Nagyon fiatal koromban persze azt hittem én is, de amikor kinn jártam, és szerepeltem, már tisztában voltam vele.
Láttam és csudáltam a mestert; és magammal nem is erőlködtem aztán már, nem érdemes!
Lehet, hogy sok múlik lustaságon az ilyenekben, de a lustaság is eredendő bűn.
- Hogy beszél maga ezekről! - néztem rá elálmélkodva és majdnem ingerülten.
- Maga , aki világot látott, idegen földeket, életet; híres és nagyszerű embereket ismert.
Sok nagy várost, minden szépséget.
- Ó, istenem, mikor az ember úgy jár, impresszárió a nyakán; éjszaka játszani és ismerkedni, nappal utazni és pihenni kellett.
Ki ér rá megnézni a régi templomokat , múzeumot, hírességet?
De meg ha látja is az ember, nem olyan nagy eset az; semmi sem nagy dolog közelről.
Vagyis nem a kihíresztelt dolgok az igazán nagyszerűek, amiket minden jövő-menő bepiszkol a csodálkozásával; eltátja a száját, s azt füllenti restelkedve, hogy érti ám egészen.
Néha láttam a vonatablakból hirtelen feltűnni szaladó, mozgó tájék mélyében egy csillogó víztükröt, vagy kopasz sziklák zugában egy rózsaszín barackfa állt egyszer magában és nagyon fiatalon.
Ilyenkor néha belém ütött: ez szép, ez tetszik nekem.
Az ilyet csak én láttam és csak akkor egyszer úgy , ha visszamennék, nem lelném meg újra.
Egyszer Svájcban vagy hol, valami tó partjára szöktem ki, és három kis fiúkölyket leltem, mezítlábost, ahogy kockáztak a kerek kavicsokkal.
Közéjük ültem; a szavakat nem értettem, de nagyszerű volt, ahogy visongtak és ugráltak és hemperegtek az örömtől, mikor ügyetlenkedtem, és elnyerték az ezüstpénzeimet.
A mesternek elmondtam másnap úgy, hogy megkívánta.
" Vigyél oda engem is, leljük meg, keressünk olyan kockázó gyerekeket !"
Csakhogy nem kerültek meg soha többet a csirkefogók, még olyanformák se; ha erőlteti az ilyet az ember , kényszeredett az, ízetlen!
De bosszantja magát az ilyen zavaros, tudatlan beszéd?
- Dehogy, dehogy!
Csak gondolkozom!
Olyan furcsa!
De a híres, nagy emberek mégis?
- Ó, ne gondolja!
Azt tudják, amit tudni kell nekik mindenki számára; de belül nagyon egyszerűek.
Tudja, ők kijátsszák, kimuzsikálják, kiírják magukból az érdekességüket , a sokból összerakottságukat, vagy hogy mondjam.
Azontúl fáradtak, magukba esnek , szégyenlősek is, félnek, hogy pojácákul akarják őket, és gondolják: elég abból a deszkán, most a magam ura vagyok!
És így, egy ilyen kis helyen, mint ez a város , nézze, csak hetek óta vagyok itt, és már sokkal több érdekeset, színeset láttam.
És kellemetesebben, adódóbban.
Nagy emberek!
A mesteremnek az apja kötélverő volt, egy nagy színésznő, és a legtöbb, házmester lánya vagy külvárosi szatócsé; és az ilyen megérzik azért mindenen át.
- Az, az, gyönyörű, csakhogy elmegy!
Nekem mind elment.
- Gyerekesen bűnbánó , szomorkás volt itt az arca, hangja.
- Az olyan pénz nem maradós!
Az ember azt hiszi , fogytig úgy lesz; és szereti a jót, és asszony, olyan átmenő asszony mindenütt van , és szép, kedves, drága ruhás; tőlem mindig több pénz ment, mint amennyi jött.
És ezt , ördögadta, máig se tudtam leszokni!
De nem rontom már magát ilyenekkel, nem haragszik, hogy kedvét szegtem?
Megengedi nekem, hogy tisztelkedjem maguknál is ?
Jenőt jól ismerem már, és nagyon sokra tartom!
Hazamenet, emlékszem, azon járt az eszem akkor, amint már elébb újságolták nekem ; hogy Zimán Ilka néném, az özvegy megfogta már magának udvarlóul ezt a Horváthot .
" Rendén van, gondoltam, ámbár egy nappal se lesz fiatalabb nála, hanem csak vénebb ! "
Azután eszembe jutott, hogy itt, Szinyéren, mindig divat volt kapni az új emberen .
Egy-egy züllött nyelvmestert vagy zongorakisasszonyt is hívogattak, traktáltak , olyanok is, akik nagyon gőgösek az idevaló, bennszülött felszármazókkal szemben.
" Új szita szegen szárad !" - vontam egyet a vállamon; de ez azért szimpatikus, egy furcsa , túl őszinte, színésztelen, olyan mindegyember.