20
Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege!
Milyen keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos mértéke, a kalendáriumi változások, és hogy hányszor reggeledett és alkonyodott a nap felettünk, hányszor váltott a természet, és tért vissza a holdújulás, vízár, hó, eső s az évszak virágai és gyümölcsei!
A mi emberéltünk más osztódással igazodik, és a sorsunk - mint valami mappán - kényére kirajzolja a gránicokat.
Ha elgondolom, hogy a második házasságomtól számítva mostanig mennyi idő telt; bizony majd a fél életem.
De így egészben néha oly egyszövésűnek tetszik ez a nagy halom esztendő; szinte elcsudálkozom; hát annyi tömérdek nap minden reggelén külön felkészültem az életre, öltöztem, beszéltem, gondoskodtam és küszködtem, és annyi éven át mindannyiszor mondtam néha nyüzsgő bajokból, gondokból eszmélve egy-egy pillanatra: "Bizony, hull a levél, hidegedik!
Nemsokára fűtünk !"
Vagy sóhajtottam nehéz közönnyel az égre: "Haj, esős nyár van!
Tavaly szebben nyílt a leander !"
Vagy ezt: "Itt van megint a karácsony; ez is, az is kellene ! "...
Összemosódó, nehéz és szívós, elsötétült színű szövete az időnek, egy hosszú, hanyatló, tompán nehezülő életszakasz; de mennyi alattomos, keserves küzdésekkel, mennyi buta, említeni is bajos, regényietlen, senyvesztő és lekoptató nyomorúságok csatározásaival átlyuggatott, szétrongyolt!
Megőröltek, elnyűttek engem az évek!
De vajon finom és csinos, halk és szépen nyugodalmas életben nem öregedtem volna -e meg szintúgy?
Ott volnék, ahol vagyok!
Most már nem is tűnődöm rajta, hogy hol hibáztam el.
Tán mindenkinek az élete a természete szerint fejlődik; vagy a lénye alakul hozzá a körülményeihez.
Én már el nem tudom képzelni önmagamat másféle múlttal és jelennel , mint ami így a részemmé vált, ilyenné formált.
A harmincadik évembe fordultam; és férjes asszony voltam megint, az én akaratommal , ahogy ezt kiszándékoltam, kierősködtem magamnak, zülleni indult életem megtámasztására, az ellenségeim bosszújára, vagy a szerelemért, mit tudom azt már - mindenért!
Mintha látszatra visszatért volna egy régi-régi korszak!
Megint volt kicsiny , háromszobás, párembernek való lakásom a frissen kiépített, új és tiszta utcácskában a Hajdúvároson, beleköltöztem a nagy tűzből kimentett barna ripszgarnitúrával, a megmaradt ebédlőszékekkel, a politúros ágyakkal és szekrényekkel, a ládákból előcsomagoltam a rég használt, erős konyhaedényeimet, és a leanderfákat is elhozattam anyámtól, sorfalat állítottam belőlük a téglás tornác elébe.
Megint volt egy cselédem, akinek parancsolhattam, háztartásom, ahol kefélni, törülgetni , csiszolni lehetett kedvemre, a régi szenvedéllyel.
Csakhogy a sorsom egyszer előbbre fejlődött volt már; és ennek a visszaesésnek éreztem néha a melankóliáját.
Mindegy , ebbe hamar beletörődtem azért!
Nyári, hosszú délutánokon ott ültem a tornácbéli nádszéken, harangszó rezgett, a cseléd danolt a vasaló mellett a konyhán; idegesen, szapora öltésekkel varrtam pici gyerekruhát már, és fáradtan zakatoltak fejemben a nehéz, asszonyi gondok, a szokott , lázadó szorongás a kérlelhetetlenül biztos, elodázhatatlan rossz előtt.
Néha oly kínosan ült rajtam a magány, úgy megörültem, ha (mint régen) egy-egy ismerős bejáróasszony nyikorgatta meg óvatos alázattal a kapukilincset, és hátibutyrával hálálkodón vagy aprókat sóhajtva topogott fel a három garádicson.
" Jaj, tekintetes asszonyom !"
- Lelkem egy tekintetes asszony, hát igazán így van?
Istenkém, de hamar!
De hát ez a sorja annak.
Jobb is a ', kézit csókolom, ha akar, legyen egykettőre; hogy még örömit érhesse a kedves idesapja is.
Mert bizony nem mai gyerek.
Meg tán itthon ülőbb is lesz, meg tetszen látni, ha apróság csúszkál majd körülötte.
De lássa, így nem is kell a rossz szóra hallgatni!
Ha én azt akkor elmondtam vóna!
- Jaj, kézit csókolom, nem is illik bizony, de mán csak ne tessen haragudni , megmondom.
Úgy volt, hogy ócska ruhát vittem akkor télen; úriasszonyoktul való selyemszoknyákat meg használt báli ruhákat szoktam vinni, kézit csókolom, oda a Rozmaring utcába... a lyányokhoz, megkövetem... mert azok is egy szál szoknyával maradtak a nagy tűz után.
Osztán elkérdeznek olyankor mindent, ami a városon hírlik .
" Jaj, azt mondja egy nagydarab szőke, aki azelőtt kasszíros volt a Kispipában , Trézsi, azt mondja, igaz-i, hogy az a drága szép gyönyörűség, az az özvegyasszony hozzámegy ahó a nagy, esett, szőke fiskálishó?
Jaj, de le kéne azt beszélni rulla !
Iszen az már... semmi se... csak a fő'd több vele!
Vén élhetetlen, egy nulla - aszt mondgya."
Hát ugyi, milyenek az ilyen ronda szájúak?
Persze, én egy világért nem mertem vóna a számon kiejteni!
- Jobb volna, ha befogná most is, vén csacsi! - förmedtem rá félig erőszakolt haraggal, mert a bosszús szégyenkezésem csak most lett úrrá a kíváncsiságom felett .
Megijedt, könyörgött, cigánykodott, hát előhozattam mégis a kávéját, mint nagyanyám hajdanában és anyám és én is azelőtt, megitattam vele, azután elébe raktam az eladó ócskát.
- Jaj, tekintetes asszony, mér adja el ezt?
Úgyse tudom én az árát megadni!
Drága színházi keszkenő, fekete csipkeköpenyeg, csipkés fésülködő!
Fiatal még ahó a tekintetes asszony, hogy ezeket ne viselhetné!
- Csak ne okoskodjék, Trézsi!
Beszéljen, mit ad érte?
- Jaj, vagy úgy?
Istenkém!
Nem is merek ígérni.
Mennyit tetszene?
Máskor Spach Náni jött a nagy hátizsákkal, széthízott teste zihált, recsegett alatta a kis kerti nádszék.
Előrakta az alkalomszerű pólyakötőket, apró vánkoscihát, kötött csipkeréklit a kék szalagcsokorral.
Kifizettem neki a színházi sálakért , gyöngymantillákért kapott forintocskákat.
Igen, így kellett gondoskodnom... hiába!
A kávécskát kavargatva ő is elsorjázta, mit tudott innen, onnan.
Suttogásba halkult a szava néhol.
- Bizony, nagyon beszélik, hogy Zimán Ilka tekintetes asszony még most is halálba szereti a tekintetes urat.
Hogy megátkozta vóna - így beszélik, én csak aszerint mondom - az egész hóttig való életüket egymással; és hogy valami babonaságot is tudna ( igaz-i nem tudom; meg nem esküszök ! ), valami titkos mesterséget... ráolvas, vagy mit csinál!...
Csak tudom, benne van az is, hogy kilenc kedden ráböjtöl, meg Pócsra is megy tán búcsúra; hogy ne legyen jó élet köztük.
De azér csak ne tessen hinni az ilyen bolond beszédnek; jár a világ szája, mint a...
Nem igaz abbul egy szó se, azt mondom...
Ha egyedül voltam, mégis rosszabb volt sokkal.
Ha esteledett, nyugtalan lettem , vártam Dénest, hazajön -e?
Pedig, ha elmaradt vacsorától, mindig udvariasan idejében megüzente a kaszinófiúval, hogy ne várjam.
Olyan sok, sok éven át megszokta, hogy ott maradjon veszteg, ahol éppen jól érzi magát, amikor véletlenül jól verődött össze a férfikompánia, vagy folytatni akarták a ferblit, kalábriászt.
Csakhogy én most ... így!
Ó, hogy őrzött, dédelgetett, vigasztalt szegény Vodicska Jenő engem ebben az állapotban!...
Most magamnak kellett viselni az egész lelki terhét is...
És hozzá még minden háztartási gondot: olyat is, mint a lakbérnegyed, tűzifavásárlás, kert, téli beszerzések, amitől az első uram gyöngéd és aprólékos gondja elszoktatott.
Hiába, Dénes nem volt az ilyenekre való!
Ha néha megkértem valamire, túl finomat , drágát, alkalmatlant vásárolt, és elkedvetlenedett, ha bosszankodtam ezért.
Másnap azután féltréfás, tűnődő arccal mutatta kiürült pénztárcáját.
" Máma csináljon valamit, kedves!
Nincs!
Valamelyik nap bejön egy sváb Vállajról, az majd hoz !"
Nem tudtam mire vélni eleinte ezt a különös, könnyed és mosolygó felelőtlenséget.
A természete ilyen?
De hát így nem maradhat... hiába... most már férj, és apa lesz nemsokára.
Meg kell próbálni gondoltam -, szépen, jó szóval megértetni és elfogadtatni vele ezt.
Hisz egy-egy kaszinói vacsora költségéből egy hétig is főzhetnénk itthon.
És meg lehetne élni abból az irodából egészen jól, még ha az adósságait fizetgetnők is, egy kis beosztással.
De hogy mennyi az adóssága voltaképp ; és mi hol van, ezt sehogy se tudtam kivenni belőle; úgy látszott, maga sincs vele egészen tisztában, és kellemetlen neki rágondolni, hát nem is hajlandó.
" Eddig is megvoltam én azzal, kedves !" - mondta szelíden vállat vonva, és a pipatórium harminchárom díszpéldánya közül derűs elgyönyörködéssel választotta ki a legszebben kiszívott tajtékcsibukot.
" Eddig ! "... de hisz végre is... feleségül vett .
Kényszeríteni ilyenre csakugyan nem lehet... hiszen férfi!
Hirtelen ellenséges méltatlankodás lobbant fel bennem; és mindjárt utána keserű szégyenkezés.
Hogy ezt... nem vághatom a szemébe!
Mert mégis... bizony, nekem nem volt más utam.
Mikor már nagyon körülem csavarodtak a bajok, mikor a világ megvetett igaztalanul, a pénzem fogytán volt, és a vén Vodicska is beleártotta magát; tudom, hogy mondtam is olyasmit szorongatásomban, hogy én gyufát iszom, ha nem igazodik helyre az elrontott életem!...
De ha igazán jó, igazán finom és nemes volna Dénes... ilyennek eszébe sem szabadna jutni most már.
Igaz, hogy szó szót követ, és én akkor az állapotommal nagyon ideges voltam.
De hát nem az ő gyermekét viseltem -e, és nem őmiatta voltak szenvedéseim?
Egy-egy felhangolt percben, vagy ha valami eszébe juttatta, még tudott meghatóan kedves és gyöngéd is lenni; de ez nem volt állandó odaadás nála.
A színesebb , érdekesebb fajtájú emberekhez tartozott, akik időnként gyönyörűen fel tudják húzni magukat, mint egy mestermívű órát - valami finom és tiszta dallamú hangulatra , érzésre -, de időnként feledik, kényelmesen önmagukba esnek, megpihennek mindentől a kikapcsolódásban.
Istenem!
Mennyire más típusú ember az udvarlónak való meg a jó férjnek alkalmas!
Dénest a vajszívű és kedvesen könnyelmű ember rokonszenves típusául ismerték - és ilyen is volt nyilván -, de váratlanul makacs, néha nyers is tudott lenni, ha a lelki és testi kényelmét bolygatták.
Ilyenkor néha kiütközött belőle az az otthoni egyszerűbb városi polgárcsalád kicsiségekbe akaszkodó gőgje, primitív önzése és goromba kifejezésmódja.
Igaz, hogy hamar békült, és kellő móddal, jól eltalált ravaszkodással mindenre rá lehetett venni; és ha volt pénze, könnyen és számlálatlan adott akármennyit is.
Lehet, hogy ezekben az első időkben már az volt a legfőbb bajom, hogy úgy éreztem: nem szeret már eléggé.
Mintha nem volnék már nélkülözhetetlen se testének, se lelkének!
De tán sose is voltam!
Ha elmentem , hagyott; ha szakítottam, megnyugodott; ha visszahívtam, jött... így volt a múltban is bizony!
És közben más asszonya is volt.
Puha ember, nagyon gyönge vagy nagyon erős, mert semmi sem nagyon fontos neki, és kiforgatni nem engedi magát.
És mintha ezért a házasságért csakugyan engem illetne minden felelősség, magam is így éreztem.
" Én belementem, ha csak ez kellett; ám lássad, hogy illek bele !" - ezt látszott mondani minden gesztusa, változatlanul agglegényes szokásai és konok emancipálódása a megszokott családfői formák és gondok alól.
Igen; hiába... a férfiaknak meg kell adni a küzdés és nagy áron elérés illúzióját; az asszonynak valami versenypózna tetején mozdulatlan veszteglő nyereménytárgyként kell várni és őrzöttséggel, gardírozással, tettetett nemakarással és passzivitással kell az értékét felfokozni.
Tudtam volna én is ezt, de nagyon is szegény és elhagyott voltam!...
Most már ki voltam szolgáltatva, és ezt kegyetlen, görcsös és fojtott sértődéssel éreztem tehetetlenül.
Sokszor ki is tört már belőlem egy-egy sértő és elvakult szó, éles, haragos vád; de ő ijedt elámulással odázta el a szóvitát, a gyűlölt háborúságot.
De ilyenkor annál inkább elment embereket keresni; társaságban , víg arcok közt vacsorázni, érezni, hogy ő azért is szabad ember.
És sokszor rendetlenül adta a konyhapénzt; úgyhogy az én pici vagyonkám most már egészen elfogyott.
Végre öltözködnöm is csak kellett valahogy, bár nagyon kisebbedett igényekkel.
Tavaszra megszületett az első leánygyermekem.