17
A régi jegenyefasor sudarai meztelen, szégyellős-nyurgán meredeztek a sáros, fekete út két oldalán, mint néma, szigorú felkiáltójelek rendje, és a gyászosra ázott, kora tavaszi földek barázdái közt még hócsíkok fehérlettek itt-ott.
A kis futókocsi tengelyig ragadt a sárba; a falu nádfedeles, kékre mázolt ablakú, szentképes oláh viskói félszeg jámborsággal féloldalt billenve tüsténtették a bárgyú türelmet és földhözragadt, félállati szegénységet.
Az udvarház is vedlettnek látszott most téltől dohos, állott pipafüstszagú szobáival, a búbos kályha fülleteg melegével s az avítt rongyszőnyegekkel.
Piroska néném szegényke, milyen csigázott, lehervadt és elhanyagolt volt a pesti nővéréhez, sőt anyámhoz képest is még; pedig hármuk közt a legmódosabb volt, a legnagyobb "szerencsét" csinálta, igazi, földjén maradt dzsentrihez ment volt férjhez.
Húsz év alatt tizenöt gyereket hozott a világra , megszámlálhatatlan üveg befőttet és évente öt véka aszalt gyümölcsöt tett el, fölös számú tyúkot ültetett, harminc tucat sávos oláh szőtt kendőt szövetett (konyharuhának a kislányai számára majd ), és huszonnyolc dagadó párnát gyűjtött maga szedette tollúval tömötten.
Közben a háza állandó tanyája volt famíliaszerte boldognak , boldogtalannak, hónapok során át rostokolhatott náluk háborítatlanul mindenki, aki bajban volt, előtte vagy utána valami életválságnak; itt még nem éreztette csúnya , számító, garasos és önző szellemét a változó idő.
Itt csak az asszony őrlődött meg az egyhangú, terhes életrobotban, mert őrajta, az igavonó türelmén ment keresztül minden e húsz év alatt; s a legnagyobb jogász fiának már küldözte kéthetenként pesti postával az elemózsiás ládákat; mint ahogy az urának, annak idején, képviselő korában.
Ő nemigen mozdult ki; egy-egy drága selyemruhája a szekrényben avasodott ; mikorra kalapot hozatott hozzá, már kesztyűje nem volt vagy cipője hibázott.
Észre sem vette az életét; s az élet elment.
Mintha fölöttem is megállt volna itt az idő.
Annyi robajos, nagy változás, elszánás , nekikészülés, visszarettenés, tévelygő bizonytalanság után most csendes, egyszerű falusi napok és valami olyan hűhótlan, természetes és közömbös jóakarat körültem ; mintha akár életfogytig is meg lehetne maradni így.
Nem is igen beszéltek rólam s az életem szünetlen, zaklató problémájáról, ami fél esztendeje minden ember tekintetében kérdőn felém szegült; hogy mi is lesz hát velem?
Hiripy bácsinak perc súgta jószívű ötlete volt, hogy azt mondja: "Jöjj le hozzánk !"
Piroska szó nélkül belenyugodott megszokásból, kényelemből, és egy hét múlva napirendre tértek fölöttem .
Itt voltam, senki egy pillantással, célzással meg nem bántott, és nem volt semmi dolgom.
A házigazda a szántásnál járt vagy az Üstököst olvasta, Piroska melegágyakat csinált, és a vetemény alá ásatott.
Jött a Horváth Dénes levele.
Furcsa, fáradt hangú eltökélésből íródott sorok; vagy csak én éreztem így!
A csupa szavakból táplálkozó szerelem csődbe jut időnként, egyre önmagán kérődzik, és kínlódva keresi a megfrissülést.
Vannak felhangolt, lüktető , eksztázisos órák és az édes, kínos epedések becses percei; de ezeket a csúcsokat csak valami görcsös egységet kereső szándék köti össze és a sokszor nagyon fárasztó elhatározás, hogy: "Ma is úgy, mint tegnap !"
De én kiéreztem ezt: és magamon is, bár nem akartam beismerni.
Ilyenkor jönnek a szerelmes szemrehányások...
Bántotta, hogy Hiripre jövet nem időztem Szinyéren, és nem értesítettem őt.
Én okot találtam valami ráfogott pletykában, amit Ilkával hoztam összefüggésbe.
Koholt dolog volt, csak úgy kitaláltam, de éreztem, hogy nem járok messze az igazságtól.
Bizonyos, hogy nem szakított vele végleg; hiszen asszony mégiscsak kell, és az ott van közelében ; alázatos, türelmes, kevéssel beérő.
Én afféle ünnepnap lehetek neki, tiszteltebb és nagyobb igényű; az öregedő régi szerető kényelmes, otthonias, mindennapi jószág , akivel szemben nem kell összeszedni a hangulatait, szavait, humorizálhat , zsörtölődhet vele, vagy kegyesen jó hozzá egy-egy kicsit; annak ennyi is elég .
Világért sem kívántam volna az ő helyzetét magaménak, de azért fölháborított a gondolat, hogy ő is van.
Neki is csak mondja néha ezt: "Szeretem ! ", és van -e külön hangja, szava, nézése az én számomra?
Más szájjal csókol -e engem, mint őt?
Egy ilyen ellentmondásos, zagyva percben rövid, hideg szakítólevelet írtam .
Vagy-vagy!... gondoltam; ha elmúltak már a nagy, erős, teljes érzések, kiéltük mindennek a legigazát, szépségét, telijét, legyen is egészen vége!
Gyűlöletes és megalázó lehet érezni a hanyatlásomat valaki szemében, látni a fanyalgó kíméleteskedést, ahogy ezt rejteni akarja.
Mi tán el is mondtunk már egymásnak minden elmondhatót.
Nem szabad elközönségeskedni hagynunk ezt a dolgot; legyen vége !
Igazában pedig nem tudtam volna megmondani, miért csináltam az egészet.
Csupa idegeskedésből -e vagy helyes ösztönöm súgta?
Néhány napig vártam a válaszra, a következő héten háromszor is átsétáltam szeles, tavaszi délutánokon a szomszéd Inácskóra a postáért.
Nem jött semmi!
" Így most már jól van !" - gondoltam akkor éles, de csudálatosan kielégülő fájdalommal.
" Én akartam így, és lám, volt erőm megtenni!
Most már tovább megyek, most már csakugyan egyedül vagyok; történhet velem akármi !"
És a dacnak e különös lendülete érthetetlenül belevitt valamibe, amihez egyébként nem lett volna elég erőm, amitől visszarémültem volna a szokott, eddigi magaméreztében .
Nem tudom már, mi adhatta az első gondolatot; valószínűleg a levélvárás napjaiban szóba álltam egyszer-kétszer az inácskói postamesternével, akiről hallottam, hogy a híres Tomanóczy famíliából való, elszegényedett úrilány.
Erős termetű, kerek vállú , szép, nagy fekete nő volt, a szemöldöke szinte összeért, és eleven, formás szájából ragyogva harsantak elő a fogak.
Gyönyörű sötét szeme volt, erős nézésű, tüzes; de a vonásai szétmentek, elközönségesedtek már; fűzetlenül, bőráncú, piros parkettrékliben, berlinerkendőben a vállán, fásult unalmú arccal gunnyasztott az üvegretesz mögött.
" Lám, hát ez is él!
Élni mindenhogy lehet !" - gondoltam fázós, kegyetlen érzéssel.
Hiszen ez is asszony, és szép, és legföljebb velem egyidős lehet!
Mi jussom nekem többre ?...
Azért, hogy kevés híján alispánné lettem egyszer?
Az már volt, nincs.
Most már mindennek vége, és egészen ki kell innom az életem poharát.
Igen, postásné leszek én is valami ilyen nyomorult sárfészekben, és ülök nemsokára így, fakón, rezignáltan utalványkönyvek és egyéb rubrikák fölött.
Petyhüdt lesz az arcom és mogorva, unatkozó a tekintetem...
De semmi!
Ez az élet!
Vagy ez az öngyilkosság... mindegy!
Megmutatom, hogy képes vagyok rá!...
Hiripen egykedvű derűvel fogadták, mikor egy ebédnél megmondtam, hogy a postát akarom tanulni Inácskón.
" Meg lehet próbálni !" - mondta a bácsi, és Piroska tánt magas sárcipőket ajánlott, ha csakugyan gyalog akarok járni.
Szelíden, észrevétlenül zsendült ki a tavasz; langyosultak a szelek; hamvas barkák az útszéli bokrokon, sok kékség a levegőben; friss napfény, rügyezés halovány árnyaló zöldje.
De korán esteledett még, és a postahivatal nyitott ablakán alkonyi neszek szálltak be, és csendesen zsongták körül a mi két szegény, csüggeteg asszonyfejünket.
- Lámpát gyújtok - mondta Tomanóczy Anna az ő rekedtes, fáradt hangján -, van itt egy ajánlott levél a papnak, ezt megmutatom, hogy kell csinálni.
Mert ritkán gyön ide ajánlott!
- De várt még egy kicsit, úgy ment a gyújtóért.
- Ez ilyen hatsoros vonalzás, és a szelvénye is másféle!...
Fölé hajoltam kényszeredett fél figyelemmel, fásult arcom a tenyerembe támasztva.
A pitvarajtó nyílott, és csizmás lépések zaja a küszöb felé tartott csendes-vonakodón.
- Maga van ott, Tráján? - kérdezett ki a postásné vissza se nézve.
- Kerüljön előre , Tráján; oda a lócára, mindjárt készen leszek!...
Érettem átküldték, félórányira, Hiripről a kisbéres feleségét, mert a csillag is feljött már.
A parasztfiú ott gunnyasztott a padkán súlyos, mogorva némaságban; alig mozdult fel, hogy köszönjön.
Egyszer csak virágban állt, rózsaszínellett a gyümölcsös, nekibolondultak a fák , pompázott, pillangózott, virult a mező.
Sietni kellett, futni, ha az allén átmentem , mert úgy teli lettem ezzel a nagy, oktalan tavasszal, az összevissza virulással.
A postaház kertjében is parádéztak a szép, terebély kis szilvafák, kerti gyep sarjadt zsengén, és esteli harangszó hintált fölötte.
A hajunkat is borzolta.
Akkor mondta lassan, fáradtan szegény Tomanóczy Anna.
- Hát már holnap hirdetnek először.
Két hétre meg esküszök.
- Férjhez megy? - ámultam rá kérdve.
- Hát ezt most mondja?
Kisasszony!
De hát kihez?
- Bizony a Trájánnal megesküszök!
Nem tudtam szólni, és tovább kérdeni se mertem.
" Mi van emögött ?" - tűnődtem hirtelen, és megzavarodva, kelletlenül hallgattam.
Romantikus regény ez?
Hogy jobban beárnyolódtunk a szürkületbe, magától elkezdett beszélni, bár látszott , nehezére van.
Mintha tartozna vele.
Most tűnt fel, milyen nehézkes, paraszti néha a szavajárása, egész viselete.
- Mondja, nagy dolog az?
Hogy egy paraszthoz mék, mi van azon?
Bíró fia, földje van , háza, telke.
És nagyba néz engem... meg az apja-anyja is... rangos vagyok a szemükben, meg a megspórolt kis kétezer forintom is vagyon nékik.
Valami rongyos dászkál vagy jegyző is elvett vóna azér ... meglehet... de hát az jobb, azt hiszi?
Különben is itt körül mind házas, vén.
- De mégis!...
Hogy lehet ez ?...
Hát nem jobb magának így, ahogy van?
- Ne mondja! - mondta hirtelen gúnyos élességgel, és kurta, keserű kacajt lihegett el a végén.
Szinte rám förmedt.
- Csakugyan jó nekem!
Na, majd megtudja még, ne féljen!...
Nyolc esztendeje vagyok így.
Ó, akkor még én is beillettem volna akármilyen városi, finom életbe, szép ruhába, divatos szokásokba.
Szép és eleven , kedvén tölt leány, magánosan, fiatalon, egy éppen ilyen piszkos faluban.
A pap kezdte, majd mindig az kezdi, aztán a földesúr.
De a fia is akart, tejfelesszájú rüpők; hogy nem ment, elárult az anyjának, akkor nagy hecc lett, piszkoskodtak, jó még, hogy csak áthelyeztek.
Annak már három éve.
Itt senki sincs, csak a parasztok .
Elolvastam lopva a Hiripyék újságjait mindig, és visszaragasztottam a papírszalagot .
De mi az, amikor az ember hónapokig szót se vált kaputos valakivel?
Hiripyék, tudja , nem érintkeznek velem...
Ez a legény... nem is tudom, hogy kezdte.
Emlékszem, hogy előbb csak a pitvarajtóban köszönt be szépen erre menőben, hogy jó estét, aszmondja ; sokáig így.
Azután megállt egy-egy kicsit, beszólt valamit egész tisztességgel.
Hát feleltem rá, elnevettem magam néha.
Már meg is állt a pitvar közepén, én itt benn az asztalnál; úgy beszélgettünk.
Csinos legény, rendes életű.
Ha parasztlagziba híttak , mindig a bíróékkal kerültem egy asztalhoz.
Azok a borzasztó téli esték jöttek, az a pokoli csend, véghetetlen magányosság.
Már lestem, erre jön -e, s azt mondtam: "Üljön le a ládára !"
Attúl már csak kicsi kellett, hogy bévül kerüljön.
Tanítottam olvasni ; tavaszodott, így mint most.
Mi kell még?
A nyáron éjszakahosszat ott ácsingózott az ablakom alatt, és én már három esztendeje éltem úgy, mint egy apáca, csak a pénzkuporításnak.
Szép legény, a szava is elállt előttem; az is valami!
Hát most már így van.
Mit néz rám?
Hát nem gyanította rajtam?
Igen, most már mindenképp hozzá kell menni...
Persze, most lenézhet engem, amiért megmondtam nyíltan mindent.
De nem baj !
Majd meglátja még maga is, csak próbálja utánam.
Azt kívánom.
- Miért beszél ilyeneket, Anna?
Hát bántom én ?...
De hát, istenem, szeretni tudja ?
Szeretik egymást?
Felrántotta a vállát, keserűn, közönséges mozdulattal.
- Mit?
Már benne vagyok, én nem is bánom.
Mit vártam volna; itt megvénülni egy buga fővel?
Akkor nyár volt, olyan nagy bolond nyár, aratási idő: nagyon tud szeretni egy ilyen próbálatlan fiú, káromkodva , fogvicsorgatva is majd megveszekedni egy asszonyért.
Most persze... ilyenkor mindegyik úgy tesz, mintha nagy kegyelem volna, hogy elvesz feleségül.
Köszönjem meg !
Még jó szerencse, hogy az a kis pénzem van.
Siettem, siettem a tavaszi allén; a jó szagú sudárfák karcsú sora nézett le rám a magasból, és éreztem, hogy mögöttem összecsukódnak.
A sarlós hold csillogott a világos lomb közt.
Itt, itt akart megcsókolni egyszer Tabódy Endre régen; de rég !...
Lihegve szívtam be ezt a nagy, bolondító, sokféle jó szagot.
Ó, csak a fiatalság , csak az ne múlna el soha...
Igen, nekem még van egy kicsi, hova tegyem?
Borzasztó ez a szegény Anna!
Nem öregebb, mint én!...
Úristen!
Most már kezd úgy lenni, hogy néha számlálgatnom kell az időt!
Néha kijönnek Hiripre fiatal fiúk, környékbeli házasulandók, katonatisztek; mert a nagyobbik kisleány már tizenhat múlt, eleven barna fruska.
Néniz engem, konfidenskedik a gavallérokkal; még minden jól áll neki.
Tán irkált is már szerelmes évődéseket a vén kuglizóasztalra?
Én, a szép özvegy rokon néni gardírozom őt.
De énnekem is van jussom még, kell!
Ilyen nagy összevissza tavasz!
A cselédház megett, mikor elmentem, két vaskos árnyék surrant, és szakadt kétfelé a holdsütötte falon, és a törpe birsalmák gallya zuhogott, recsegett.
Megálltam alatta ; még hullt rám a virág, ahogy meghorzsolták.
Megismertem.
A kamasz gimnazista úrfi volt, a húsvéti vakációs diák meg a kis buksi Domnyika szolgáló, akit Piroska örökbe tartott kiskorától.