X.
Néhány nap mulva Pető látogatást tett Bauernebeléknél.
Éppen jókor jött: a háziur kemény csatát vivott a fiskálisával, az öreg Fabricziussal.
Az ügyvéd, bár szokva volt kliense hevesebb kitöréseihez, ezuttal maga is kissé meg volt lepve az indulatok káprázatos megnyilatkozásától és folyton ezt ismételgette:
- De Bauernebel ur, mérsékelje magát!
De Bauernebel ur, tisztesség ne essék mondván , kérem, ne izgassa fel magát!
Majd némi gondolkodás után még azt is hozzátette:
- Ha önt most megüti a guta, az egész világ azt fogja hinni, hogy én öltem meg.
E többször elrecitált mondat második részénél lépett be Pető.
A harc nem lepte meg - rövid idő alatt a sárga házban már különb dolgokat látott - s azért nagy nyugalommal hajolt meg a háziur előtt, majd bemutatkozott Fabricziusnak.
A fiskális, egy vatermörderes, kecskeszakállas nyárspolgár, a régi Pest tipikus alakja volt.
Hosszu gérokkja flaskózöld, a nadrágja trombitaalaku, mig a cipőit egy-egy rézcsatt tette feltünővé.
A kezében fekete sétabot volt, amelynek fogantyuja delfint ábrázolt .
Fabriczius nem szégyelte az idegen előtt a pörpatvart, sőt abba a vendéget is mielőbb belevonni iparkodott.
- Kérem szeretettel, - mondotta vékony, édeskés hangon, - Bauernebel ur igen fel van indulva, amiért egy pört, amelyhez eleve nem lehetett bizni, elvesztettünk és Bauernebel ur ezért velem szemben igazságtalan.
Kérem szeretettel, hallgasson meg ön is.
Az eset tudniillik a következő.
- Kérem szeretettel, - utánozta a fiskális magas hangját az arany polgár, - az esetet majd én mondom el!
- Ahogy parancsolja, - hajlott meg Fabriczius udvariasan.
- De figyelmeztetem, hogy jogi megvilágitás nélkül Pető ur nem fogja a tényállást kellőképpen megérteni.
Bauernebel dühösen csapta le a házisapkáját.
- Az ön jogi megvilágitása már jó néhány ezresembe kerül! - csattant ki.
- Bár soha pörvesztőt ne hozott volna utamba a sors!
Bár ne tudnám, mi a jogi megvilágitás!
- De Bauernebel ur, - vetette ellen Fabriczius édeskésen.
- Ne izgassa fel magát!
Még meg találja ütni a guta - szeretettel legyen mondva - és az egész világ azt fogja állitani, hogy én öltem önt meg.
- És abban a világnak igaza is lesz! - kiáltotta Bauernebel, ujra feltéve a taplósapkát.
- Ön visz a sirba, kedves Justinianus úr!
Fabriczius nyugodtan simogatta kecskeszakállát és igy szólt:
- Az eset, igen tisztelt Pető ur, a következő...
- Hagyjon engem beszélni! - harsogta közbe a háziur.
- Hagyjuk egy kissé békén azt a jogi megvilágitást!
Pető, aki eddig csendesen malmozott az ujjaival, most szükségesnek tartotta, hogy ő is megnyilatkozzék.
- De uraim, - szólt tehát egy csodás pillanatban, amikor mind a két fél egy percre elhallgatott, - igy sohasem értjük meg egymást.
Lassan a testtel.
Amennyiben tényleg kiváncsiak a nézetemre, közöljék velem békés uton a harc magját képező tárgyat.
Fabriczius meghajtotta magát és karikaalaku kézmozdulattal jelezte, hogy a beszéd fonalát átadja kliensének.
- Csakhogy végre szóhoz juthatok, - fujt Bauernebel, aki pedig már egy órája egyebet se csinált, csak beszélt.
- Halljuk tehát az esetet, - szólt a jogász, akit igen mulattatott az öreg urak pörpatvara.
A háziur szekrényéhez ment s kocsiderékra való aktát, kétrét összehajlitott pöriratot vett ki belőle.
- Tetszik látni ezt a sok bélyegespapirost? - kérdezte gunyos mosollyal Petőtől.
- Látom, - felelt az ifju.
Bauernebel gyilkos oldalpillantást vetett a fiskálisra, majd igy folytatta:
- Ez a sok haszontalan irka-firka a galamb-pör.
A legszomorubban csinált magyar pör .
Az örök pör, a tengeri kigyó, amely évtizedek óta kisértett és kisért.
Hol ennél, hol amannál a fórumnál bukkanik fel és ugy tetszik, soha el nem fog tünni a föld szinéről.
Azaz, mit beszélek?
Nem tünt el?
De bizony eltünt, ma tünt el, amikor Fabriczius urnak végre, hosszu tusa után, mint annyi mást, ezt a pört is sikerült elveszitenie.
Az ügyvéd felemelte a kezét.
- Igen, mert a pör ab ovo Ledae nem volt jogos, - vetette közbe.
- Mert a fiskális nem volt elég erélyes, - mordult vissza Bauernebel.
- Lehetetlenségnek tartom, hogy az ember ott, ahol igaza van, a rövidebbet huzza.
Ez csak Fabriczius ur közbenjárása mellett sikerül.
És Fabriczius urnak ezuttal is sikerült a lehetetlen.
Nagyot fujt és elhallgatott, vasvillatekintete azonban annál szilajabban járta át meg át az ügyvéd flaskózöld gérokkját.
- De hát mi tulajdonképp a galamb-pör? - bátorkodott Pető megkérdezni.
- Mindenekelőtt ezt lenne szükséges megállapitani.
- A galamb-pör, mint már a neve is mutatja, - vette fel a szót orvul a fiskális, de kisérlete kudarcot vallott, mert az arany polgár harsányan kiáltott közbe:
- Az esetet majd én mondom el, tisztelt uraim!
Majd csak én!
Fabriczius ur eleget szónokolhatott a törvényszék előtt, egyszer hadd beszéljek én is...
- Csak ne izgassa fel magát, - jegyezte meg a fiskális szerényen.
- Még meg találja ütni a guta és akkor...
- A galamb-pör - csapott le reá Bauernebel, aki közben mély lélekzetet vett - a következő.
Van nekem egy házam a Ranolder-utcában, egy kétemeletes, rendes ház , melyet a nagynénémtől, özvegy Rozmanek Ottiliától örököltem, anno 56, als das Holz so rar, und als der kalte Winter war.
Ez az épület átjáróház, egyéb általános megjegyzésem nincs rá.
Átvettem tehát örökségemet s jó ideig nem is volt vele semmi baj, amint az rendes házakhoz illik.
De nem fenékig tejfel.
Egy téli reggelen a házmesterem, Stámpfl Ágoston, beállit s azt jelenti, hogy: "Uram, tenni kellene ám valamit a galambok ellen."
" Miféle galambok ellen ?" - kérdeztem én.
" A ház udvarán tanyázó galambok ellen ", - szólt a házmester, aki igen pontos, rendszerető ember volt.
" Hát mit csinálnak a galambok ?"
" A galambok, uram, sok piszkot csinálnak, - jelenti ki Stámpfl, - s arra ingerlik a házban lakó összes ebeket, hogy folyton utánuk szaladjanak és kergessék, ugassák őket, minek következtében a házban akkora a lárma, mint egy hajtóvadászaton."
Hohó! gondolom erre én.
Hogy szabad a galamboknak ezt tenni?
Melyik házirend türi ezt meg?
Miféle városban élünk?
" Önnek igaza van , Stámpfl, ez nem járja" - mondom tehát - "távolittassa el a partájjal a galambokat. "
Erre a házmester azt válaszolja: "Szivesen eltávolittatnám őket, uram, de nem tudom , kiéi a galambok, kit kell felszólitanom, hogy őket elvigye ?"
" Hát a tulajdonosukat. "
" Nincs azoknak tulajdonosuk ", - feleli a házmester.
" Hogy lehet az ?" - kérdezem .
" Ugy, uram, - válaszolja Stámpfl, - hogy a galambok egykor a házban lakó Maurer nevü csizmadiáé voltak.
De Maurer már régebb idő óta kihurcolkodott."
" Hová ?" volt az én kérdésem.
" Azt nem tudom."
" Hát tudja meg."
No, jól van, Stámpfl, mint mondom, pontos ember volt, azért tüvé tette a várost, lótott-futott s kideritette, hogy Maurer csizmadia ezidőszerint kint lakik a váci temetőnél.
Beszélt is vele, azonban Maurer semmi hajlandóságot nem mutat, hogy a közben felszaporodott galambokat eltávolitsa .
Egyrészt, ugymond, a galambok nem hagyják magukat megfogni, másrészt meg, ugyis csak visszarepülnének arra a helyre, amelyet megszoktak.
Egyébként pedig neki, már mint a csizmadiának, más dolga van, mint galambokat átköltöztetni.
Az arany polgárnak egy pillanatra kifogyott a szusza.
A fiskális megragadta az alkalmat.
- Én már akkor azt tanácsoltam Bauernebel urnak, miszerint hagyja abba az egész dolgot, nem fog a célhoz vezetni, - jegyezte meg tőle telhető gyorsasággal.
A háziur mérgesen tekintett ügyvédjére.
- Ezt csak rossz pervesztő tanácsolhatja, - torkolta le a közbeszólót, - mert evidens, hogy jogos uton voltam.
Avagy türni vagyok kénytelen, hogy a házamban egy csomó idegen galamb garázdálkodjon s folytonos lármára, pörpatvarra ingerelje a lakókat?
És türnöm kell, hogy a madarak elronditsák a drágán festett falakat?
E fölött csak nem lehet disputálni!
A jog az jog, az igazság az igazság s minden jóravaló embernek ahhoz kell magát tartania, ha mindjárt csak egy lyukas dióról van szó.
Ha tehát jogomban és igazságomban vagyok, akkor megkövetelem annak respektálását, ahogy én is tiszteletben tartom a más jogát és igazságát.
Ez principiumom és ebből nem engedek egy jottát, ha millióról, ha susztertallérról van szó.
De hadd maradjak a tárgynál.
Bizva igazságomban, felszólitottam Fabriczius urat , hogy inditson pört a renitens csizmadia ellen.
Követelem, hogy Maurer vigye el a galambokat záros határidőn belül.
Velem ilyen dolgokban nem lehet packázni.
A pört meginditottuk, közbe azonban történt valami.
Valami váratlan dolog.
Maurer egy nap sonica meghalt.
Ilyen ravaszok az alperesek mind.
De hát azért a világ még nem dől össze.
Elhivatom az ügyvéd urat.
" Mit teszünk most ?" - kérdeztem tőle.
Nos, fiskális ur, mit felelt ön erre? - fordult Bauernebel az ügyvédhez, aki egyre csak a kecskeszakálát simogatta.
- Azt feleltem, - válaszolta a megszólitott, - hogy ha kimondottuk az á-t, mondjuk ki a b-ét is.
Ha konzekvensek akarunk maradni, akkor pöröljük az örökösöket.
Ez a dolog rendje.
- Ugy van, - bólintott a háziur.
- Tehát pörölni kezdtük az örökösöket, pöröltük , pöröltük, sokáig pöröltük, mig végre kiderült, hogy örökösök nincsenek.
Maurernek nem volt se felesége, se gyermeke, se apja, se anyja.
Ilyenek az alperesek!
" Hát most mit csinálunk ?" - kérdeztem ujra az ügyvéd urat.
- "Pöröljük a hagyatékot" - volt a bölcs válasz.
Jó.
Folyt a tinta, fogyott a bélyeg, tanácskoztak, tanácskoztak a birák, mig végre egy szép nap kiderült, hogy hagyaték sincs, a csizmadia után mindössze egy dikics, egy kalapács, meg egy csirizestál maradt, azt pedig valaki ellopta.
Nincs kin követelni a jussunkat!
Fékomadta, most már én is kezdtem dühös lenni.
Járja ez, igy kicsufolni az igazságot?
Szabad komédiát űzni a magántulajdonnal?
Ugyebár nem.
Tehát gyerünk tovább!
Bűnfenyitő feljelentést adtunk be ismeretlen tettesek ellen, hogy a hagyatékot elsikkasztották.
Ugy bizony.
A rendőrség meg is inditotta a nyomozást, ki is hallgatott egy csomó tanut, fogyasztotta a papirt, de eredményre nem lyukadt.
A tolvaj sosem került meg.
- És itt aztán bevégződött a pör? - kérdezte Pető kissé kimerülve a hosszu fejtegetéstől.
Bauernebel a fejét rázta.
- Oh, nem, - mondta, folyvást az ügyvédre szegezve tekintetét, - a dolog csak itt kezd bonyolódni.
Fabriczius ur ugyanis kideritette, hogy a galambok tulajdonképp szintén némi értéket képviselnek.
Azokat az örökösök értékesithetik s mi viszont az örökösökön hajthatjuk be a kárt.
Nekem más nézetem volt.
Szó nélkül el akartam adni a Széna-téren a gyalázatos madarakat, azonban Fabriczius ur közbelépett s igy szólt : " Ezt nem szabad megtenni.
Ez hagyatéksikkasztás volna.
A galambok Maureréi voltak , nekünk nem szabad hozzájuk nyulni."
- Ez volt a helyes jogi felfogás, - bólintott az ügyvéd.
- Igen, igen, - bólintott vissza gunyosan az arany polgár.
- Természetesen.
Minden a jogé, az egyéné semmisem.
Optime.
Tehát maradjunk csak a jogi uton.
Megint vissza kellett menni oda, ahonnét kiindultunk.
Ujra ki kellett fürkészni Maurer örököseit , hadd vegyék át a galambokat, hogy azután legyen kit pörbe fogni.
De örökös most sem akadt.
Kincsért sem akadt.
A galambok eszerint gazdátlanok voltak, mindenkiéi, vagy senkiéi, mint ahogy a levegő vagy a napsugár.
Azonban Fabriczius mester ebbe nem nyugodott bele.
Egy szép napon kisütötte, hogy: "Hopp!
Örökös hijján a vagyon a fiskusra száll."
Korszakalkotó felfedezés!
Nosza, rajta, pörölni kezdtük tehát a fiskust.
Ez volt aztán a pör!
Elhuzódott évekig, most jobbra, most balra s végre is alaposan elvesztettük az egész histórát, mert a fiskusra csak jogok szállhatnak át , nem pedig kötelességek.
A galambok pedig ezalatt szaporodtak, gyarapodtak és ma már hálisten vagy négyezer darabra rugnak, ugyhogy az ember a kapun se járhat be tőlük s egy lakó sem akar megmaradni a házban miattuk.
Ráadásul pedig nekem még etetnem is kell őket, nehogy a pör tárgya elpusztuljon, mert akkor jogommal, igazságommal direkte a pokolba mehetek.
Pető nyugodtan hallgatta végig e rémes történetet.
- Valóban érdekel, hogy mi történt ezután? - jegyezte meg kiváncsian.
- Hogy mi történt? - kérdezte Bauernebel, mintha a válasznál mi sem volna természetesebb.
- Hogy mi?
Az történt, hogy nem engedtem a jussomat s mentünk tovább .
A sarkamra álltam én is.
Ez csak természetes.
Lehetséges -e, kérdém, hogy civilizált városban az ember négyezer galambot megtürni legyen kénytelen a házában?
Ugyebár, ez nem lehetséges?
Ilyen módon akár négyezer farkas vagy négyezer elefánt sétálhatna az udvaromban.
Már pedig a házak nem azért épülnek, hogy kóbor állatok tanyái legyenek : ez a kétszer-kettőnél is világosabb.
Az ilyen invázió ellen meg kell, hogy oltalmazva legyünk s ez a védelem a hatóság feladata.
Ezért fizetünk adót, ezért tiszteljük a törvényt.
- Az történt, hogy a város ellen fordultam.
A közigazgatáshoz apelláltam .
Felszólitottam a hatóságot, hogy mint illetékes fórum, egyrészt távolittassa el hivatalosan a galambokat házamból, másrészt pedig téritse meg nekem a káromat.
A város kötelessége polgárai nyugalmáról, valamint a határain belül álló házak biztonságáról gondoskodni.
- És volt beadványának eredménye? - tudakolta a diák, akit lassan izgatni kezdett a galamb-pör.
Bauernebel gunyosan kacagott.
- Hogy volt -e?
Hahaha!
Hogy volt -e?
Kitünő, nagyszerű, pokoli!
- Szóval: nem volt, - emelt gátat a jelzők árjának a diák.
- De mennyire nem volt! - kacagott az arany polgár gunyosan.
- Hiszen Fabriczius ur vitte a dolgot!
Annyira nem volt, hogy mikor előterjesztésemet a tanácsban felolvasták, az egész konzilium sonica sentis elkezdett nevetni, uram, nevetni és ha nem lett volna más dolguk, még most is nevetnének.
Szerencsére azonban egyéb tárgyalni valójuk akadt, ezért abbahagyták a kacagást, nekem pedig egy irást küldtek , amelyben kijelentik, hogy kérelmemnek nem adhatnak helyet, igy és igy, amugy és amugy, miután ugyanily alapon más polgárok az egerek, svábbogarak, verebek, sőt a szunyogok hivatalos eltávolitását is követelhetnék.
- És ezzel a dolog befejeződött?
Bauernebel szomoruan bólintott.
- Igen, ez már a vég kezdete volt.
Még egyszer feltápászkodtunk ugyan s bepöröltük a várost, bizonyitgattuk az igazunkat, nyaltuk az okmánybélyegeket, jártuk a fórumokat , de ez már csak haldoklás volt.
A láng egyre jobban pislákolt, aztán sötétség lett.
Ma végre Fabriczius ur közölte velem a hirt, hogy a galamb-pör menthetetlenül elveszett , a legfelsőbb fórum elutasitott és ezzel az összes aktákat eladhatom a sajtosnak.
Bauernebel a hosszu regénytől elfáradva dőlt vissza székébe és letette a zárókövet.
- A dolog eddig van.
Vége, punktum.
Visszavonhatatlanul vége van.
- Jogilag mindenesetre vége, - bólintott Fabriczius, akinek szakálla már fénylett a sok simogatástól.
- Én legalább nem látok módot a pörujitásra.
Az arany polgárnak csak egy megvető mosolya volt az ügyvédje számára, aztán ujra Petőhöz fordult.
- És most kiváncsi vagyok, - szólt a diákhoz, - hogy ön, az elfogulatlan hallgató , mit szól az esethez?
A jogász véleménye már régebben kialakult, forma kedvéért azonban az ifju némi szünetet tartott s csak aztán felelt.
- Nézetem az, - mondotta nyugodtan, - hogy az egész pör egy szépen kifejlett őrültség.
Bauernebel nem haragudott.
A gorombaságok mindig hatottak rája, a világ sora megtanitotta, hogy az udvariasság, figyelmesség: céltudatos hazugságok, őszinteség csupán a gorombaságban lakik.
- Az eset lehet őrültség, - felelte tehát bölcs mérséklettel, - de maga az igazság elvitathatatlan benne.
- Az bizonyos, - felelte a jogász.
- De épp ilyen igaza volna önnek akkor, ha tiltakoznék az ellen, miért nincs télen este hétkor is világosság, holott nyáron még nyolckor se kell lámpát gyujtani.
- A hasonlat sántit, - vetette ellent felcsillanó szemmel az arany polgár, mert azt remélte, hogy a diákban ujabb áldozatra lel, akivel disputálni lehet, - a nap fénye ugyanis földi erőnk felett áll, az az Isten jogkörébe tartozik.
De a galambokat a földi igazságszolgáltatás is ráncba szedheti.
És ráncba is szedte volna, ha nem Fabriczius ur dirigálja a pört.
- De hát mit tett volna ön a helyemben? - kérdezte a zöldkabátos pörvesztő mézédesen.
Bauernebel fagyosan nézett a fiskálisra.
- Hogy mit tettem volna?
Magától értetődő.
Nem kérdeztem volna se hatóságot, se birákat, se polgármestert, hanem fogtam volna magamat, az első percben kicsavartam volna a galambok nyakát és aztán eladtam volna őket a Rókusnak.
- Ez interverzió lett volna! - emelte fel kezét tiltakozólag Fabriczius.
- Jó, jó, - legyintett az arany polgár.
- Ez pedig clades.
Sőt annál rosszabb, mert - nevetséges.
És az egész dologban ez a legfájdalmasabb, beismerem.
Én, Bauernebel Jeromos, az okos, hideg, gazdag ember e percben nevetségesebb vagyok az utolsó utszéli csavargónál.
Rajtam, aki a mellényzsebemből ki tudom őket fizetni, rajtam mulatott a polgármester, a jegyző, a tanácsnok, az egész kupaktanács, sőt az egész város!
Ennyire kellett vinnem Fabriczius ur jóvoltából!
Ezért költöttem pénzt , fáradságot erre a végnélküli pörre, hogy befejezésül még a Kladderadatschba kerüljek!
A háziur arca kigyult.
Most igazán haragudott, tiszta szivből, lelke mélyéből , őszintén, nem a rendes veszekedési szenvedélyből, hanem attól az örök lelki erőtől hajtva, amely mindnyájunkban él, ha érezzük, hogy valaki csuffá akar tenni.
Száraz homlokán kidőltek az erek, ádámcsutkája gyorsan járt fel és alá.
- De megbosszulom magamat! - kiáltotta rekedten.
- Meg én, ha addig élek is!
Pető ugy vélte, hogy az eset kezd kedélytelen lenni.
Jobb lesz talán odább állani .
Felkelt és bucsuzáshoz fogott.
- Ön tehát nem ád nekem igazat? - kérdezte Bauernebel, aki, hogy ilyen szépen benne volt, szeretett volna veszekedni.
A jogász nem állt kötélnek.
- Önnek feltétlen igazsága van, - szólt udvariasan, - csak a világrenddel van baj.
A világrend ugyanis a teremtés kezdetétől fogva mindig az erősebb mellett volt.
Igy eszi meg a fogoly a hernyót, a róka a foglyot, a tigris a rókát, a vadász a tigrist , a kolera a vadászt s igy tovább, ha ugyan természetrajzi geográfia szerint a magyarázat helyes.
Igy eszi meg ön is a kis partájt, a fizetni nem tudó szabót s igy győzi le önt végül a fiskus, meg a hatóság, a két bölcs tényező, amely a törvényt alkotva elsősorban önmagára gondolt.
Ebbe már bele kell nyugodni, kedves Bauernebel ur, mert ez évezredek óta igy megy.
- De nem nyugszom bele!
Én is vagyok valaki és meg tudom mutatni, hogy ki!
A jogász felhuzta a kesztyüjét, Fabriczius is a nyaka köré csavarta hosszu pamutkendőjét.
- Már pedig itt kevés a remény, Bauernebel ur, - jegyezte meg a jogász és az ajtó felé tartott.
- Ajánlom magamat szives jóindulatába!
A háziurat elfogta a méreg.
- Nincs ugy! - mondotta pulykapirosan.
- Az igazság az én pártomon áll s az igazságnak érvényre kell jutni!
És ha le is szakad a Lánchid!
Pető már kint volt a folyosón.
Fabriczius, aki végre körülcsavarta végnélküli kendőjét, az ifju után akart surranni, de öreg lábai már nem voltak elég gyorsak: a háziur elcsipte a küszöbön és megfogva flaskózöld gérokkja szárnyát, igy kiáltott a fiskálisra:
- Avagy nincs igazam!?
Feleljen!
Nem vagyok jogomban!?
Fabriczius ijedten állt meg.
- Igaza van, persze, hogy igaza van, - bólintotta csendesen.
- Erről beszélni se lehet.
De egyre kérem, kérve-kérem.
Mérsékelje kissé fölindulását.
Majd felhasználva azt a szünetet, mialatt a háziur kifujta magát, édes hangján hozzátette:
- Még meg találja ütni a guta s akkor - tisztesség ne essék mondván, - az egész világ azt fogja mondani, hogy én öltem meg Bauernebel urat.