XV.
Történt, hogy egy napon a jogász összeakadt Jozefinnel, aki éppen a ligetbe ment sétálni.
A szép asszony kegyes volt és megengedte, hogy a diák elkisérje.
Pető örömmel kapott az alkalmon, azonban mihamar kellemetlen felfedezést tett.
Ő, aki oly bőbeszédüen és vigan tudott elcsevegni Bauernebellel, Fabricziussal, sőt Quastl urral is, ő, aki Tildát észrevétlenül, csupán beszélgetések utján, ellenkező véleményekre tudta birni, Jozefinnel szemben elfogult és hallgatag volt, mint egy harmadik gimnázista.
Jóllehet már egy negyedóráig sétáltak az ugynevezett Bimbó-vendéglő és a zöldhináros tó körül, sehogyan se találta meg a társalgás fonalát és össze-vissza kalandozott a leghétköznapibb tárgyak, sőt még az időjárás és a husdrágaság között is.
Be kell látnunk, hogy ez az ifjut kissé bosszantotta, mert ostoba embernek nem kivánt látszani.
Ám, ha Petőt gondolatszegénysége bántotta is, a szép asszony látszólag jól mulatott a jogász zavarán és mivel se járult hozzá, hogy a csevegést talpra segitse.
Az ifju egy ideig ötölt-hatolt, aztán, ugy vélte, hogy az egyenes ut mégis csak a legjobb s azért igy szólt:
- Meg kell vallanom, nagysád, bár ezt ön furcsának nevezheti, hogy a társaságában ostobának érzem magamat.
Ne tessék félreérteni, kegyed szellemes asszony, akivel mások bizonyára kellemesen tudnak elcsevegni.
Csak én vagyok elfogult, ha önt látom , pedig máskülönben elég jó beszélőszervekkel áldott meg a sors.
Miután szeretek természettudományi alapon állani, kutatom az okokat, amik arra vezetnek, hogy a kegyed közelében állandó zavarban vagyok.
De - érdekli -e?
- Oh, hogyne, - mosolygott Jozefin jóindulatulag.
- Egészen bátran beszélhet.
- Akkor hát bátor leszek.
Meg fogom állapitani elfogódottságom okát, de kérem, ne ijedjen meg tőle.
Én ugyanis azt hiszem, hogy szerelmes vagyok önbe.
- Be kell ismernem, - mondotta aztán, - hogy ön eredeti ember.
- Nem haragszik? - tudakolta a jogász, kissé megijedve a vitézségén.
Jozefin nem felelt, az arca azonban nem mutatott haragot, azért Pető, aki, ha benne volt valamiben, az ördögtől se ijedt meg, tovább folytatta:
- Igenis, én szeretem önt, minden jel arra vall.
Éjjel önről álmodom, reggel versiráshoz van kedvem.
Gyakran szórakozott vagyok és tegnapelőtt is az omnibusz helyett egy zöldséges kocsira szállottam fel.
Továbbá: gyakran minden ok nélkül magyar népdalokat énekelek és félrevágom a kalapomat.
- Ez tényleg a szerelem, - vélte Jozefin jóindulatuan.
- Tessék elhinni, hogy az.
Én ismerem magamat.
Még sohase történt meg velem, hogy omnibusz helyett zöldséges kocsira szállottam volna fel.
Sőt még egy élményemet közölhetem.
A minap egy trafikba mentem, szivart vásároltam és aztán szivar helyett az esernyőmre gyujtottam rá, az esernyőmet pedig a zsebembe akartam tenni.
- Bizony, szegény.
Mert ugy érzem, hogy ez az én szerelmem dőre álom, utólérhetetlen álomkép.
Mindegy.
Örülök, hogy ezt önnek elmondtam és ezennel sorsomat kezébe tettem le.
Egy ideig hallgattak, aztán ujra a lendületbe jött jogász vette fel a szót.
- Kétségtelen, hogy első perctől fogva igaz érzéssel vonzódtam önhöz.
Emlékszik arra a - nekem oly szép! - napra, mikor ön lovagolni volt és a csirkefogók Edwards-ot rothadt almákkal dobálták meg?
Még ma is előttem áll a találkozás minden mozzanata .
Megfogtam egy suszterinast, az kegyelemért esdeklett kegyedhez, majd mikor szabadjára bocsátottuk, a kapuból ezzel a megszólitással tisztelt meg: "Dunavadász ".
- Tényleg, azt mondta: dunavadász, - hagyta helyben Jozefin kissé elgondolkozva.
- Azóta mindazt, ami önnel összefügg, tisztelni és szeretni tanultam meg.
Nemcsak a karcsu alakját, a nemes homlokát, bájos vonásait becsülöm nagyra: ragaszkodással nézem el a lakása ablakait, a paripáit, sőt még a veteránzenekarát is.
Gondolja, hogy ez nem szerelem?
- Meglehet, - felelte Jozefin, aki végre maga is még ifju volt.
- Mennyire örvendek, hogy ezt hallom! - lelkesedett Pető.
- Mert meg kell vallanom , amikor vallomásomba kezdtem, ugy hittem, hogy pofon lesz a vége s éppen ezért választottam ki mondókámra ezt a helyet, ahol egy kutya se jár.
Tényleg: a liget néptelen részébe kerültek.
Vékony nyirfák közül feléjük villant a kopott Fuit sirkő.
- Jó lesz visszafordulni, - inditványozta az asszony.
Hazafelé mentek, mialatt Petőből hatalmas sugárban ömlöttek a szavak.
- Micsoda gyönyörü érzés a szerelem!
Milyen másként látja az ember a világot !
Mennyivel különb szemében az utolsó hangya is!
Lehet akármilyen borus az ég, rám azért nap süt, rombadőlhet az egész város, azért én a tavaszt érzem magam körül!
Nem hittem soha, hogy ilyen hangulatok foglalhassanak helyet bensőmben, meg voltam róla győződve, hogy cinikus, hideg ember vagyok és most, ime, azt látom, hogy a szivem tele van melegséggel, ragaszkodással és jó gondolatokkal.
Mindezt már elmondták százezerszer Pető előtt, de azért e szavaknak még mindig van hatása.
Jozefin is szivesen vette tudomásul, hogy a jogász szivében tulipánok virulnak és hogy lelke az erények központi gyüjtőpénztára lett.
A szép asszony elgondolkodva nézett maga elé és nem mondott ellen a fiatalurnak, aki végre is elég csinos és kellemes embernek látszott.
Sajnos, mi sem tart örökké és végre ők is a kapuhoz értek.
- Szabad -e remélnem, - kérdezte Pető régi lovagok módjára, - hogy viszontláthatom e nemes virágszálat?
- Majd meglátjuk, - felelte óvatosan és csókra nyujtotta kezét.
A diák boldogan illesztette ajkát a puha keztyükre, aztán emelkedett hangulatban tért haza.
Gondolatai még visszakalandoztak a Városligetbe és az elhangzott körmondatokra , amikor a költészetből egyszerre a kötött nyelv birodalmába hullott.
A kötött nyelv országát Bulcsu képviselte, aki zordonan állt meg előtte.