XVII.
Akik még vissza tudnak emlékezni a régi Pestre, bizonyára nem feledkeztek meg arról a förtelmes telekről, amely annakidején az ugynevezett Uri-utcát megcsufitotta.
A város szivében egy külvárosi zöldségeskert helyezkedett el, kalarábészaggal , napraforgókkal, salátával és sárgarépával.
Ház az ócska palánkkal övezett területen nem volt, mindössze egy szalmafedeles viskó, amelynek oldalán kezdetleges ólak huzódtak meg.
A felügyelő szerepével egy szürkeingü bolgár volt megbizva, aki, ha jó kedve volt, kiállt a kapuja elé és onnét eregette büzös pipafüstjét az égnek .
Bentről, az ólak sötétségéből panaszos tehénbőgés hallatszott, reggelente pedig a kakasok olyan kukorékolásba kezdtek, hogy a szomszéd házak lakói mérgesen tömték be gyapottal a fülüket.
Nem kell elárulnom, hogy ez a zöldségestelep a Bauernebel kontra főváros inditott pörben az arany polgár bosszuja volt.
Mit törődött ő azzal, hogy ezen a területen , ahol ő borjukat nevelt és salátát termelt, háromemeletes, jól jövedelmező palota emelkedhetett volna?
Mit hederitett ő rá, hogy a derék belvárosi kereskedők és lakók folyton megujuló peticiókkal fordultak a tanácshoz, hogy segitsen az áldatlan állapotokon és közben a sárga földig gyalázták a terézvárosi háziurat?
Ő bosszut akart állani s ezt a célját el is érte, mert a polgármester majd kibujt a bőréből , valahányszor utja az Uri-utcán vezette végig.
De nemcsak a polgármester, a tanácsnokok, a városatyák is szégyenkezve ballagtak keresztül az utcán, egyéb hiján behunyván a szemüket, mikor a Bauernebel-féle gazdaság mellett elsétáltak.
A régi Pestnek az Uri-utca volt a szemefénye.
Itt láttuk a legjobb üzleteket, itt emelkedtek a legelőkelőbb házak, itt forgolódott vasárnap délelőttönként az uri nép .
A vidékieket erre vitte első utjuk; a bennlakók a Párisi-udvarral és a Trattner - Károlyi - házzal voltak legnagyobbra.
És mikor várni lehetett, hogy ez az utca még jobban kifejlődik, kiszinesedik, hogy világvárosi szinvonalra emelkedik , egyszerre jön Bauernebel és teheneket, kakasokat, trágyadombokat telepit belé.
Az arany polgárnak három telke volt az Uri-utcában.
Az egyiken ócska ház meredezett , azon már a terézvárosi Krőzus nem tudott változtatni.
Igy legalább annyit megtett célja érdekében, hogy nem tataroztatta az épületet és azon kopottan, piszkosan , viharverten, ahogy évek óta volt, hagyta a házat szomorkodni.
A lakók lassan mind kimenekültek belőle, mert a falak repedeztek, a tető szélben erősen ingadozott, de mit érintette az Bauernebelt?
Csak hadd legyen a Nepomukkal ellátott ház még kopottabb, még düledezőbb: annál jobban mérgelődik a polgármester!
A másik telken a már emlitett és részletesen megrajzolt zöldséges kertészet helyezkedett el.
A harmadikon Bauernebel annyi szénát és szalmát helyezett el, amennyit össze lehetett vásárolni Pest környékén.
Ugyaninnen indultak utjukra a kátrányos szekerek, pokoli büzt és füstöt okádva maguk körül.
De nemcsak az Uri-utcában volt ilyen a helyzet .
Ahol a városban Bauernebel-terület volt, az mind a tanács bosszantásán fáradozott.
Az egyiken éktelen pajta emelkedett, a másikon rozsdás kályhacsöveket és elromlott diványrugókat gyüjtöttek; a harmadikon az arany polgár juhászkutyákat tenyésztett , amelyek holdtölténél panaszos karban fordultak az égbeli vándor felé.
Pető megmutatta, hogy képzelőtehetsége a helyén van és nem mult el nap, hogy valami ujat ki ne talált volna.
Hogy pedig a meginditott mozgalom el ne aludjon, a jogász buzgó ellenőrzőszemléket tartott a különböző telepeken: elég hangosak -e a kakasok , elég jól fejlődik -e a kalarábé, elég élénkek -e a komondorok?
Ilyen látogatásoknál a jogász gyakran összetalálkozott Tildával, aki szintén érdeklődött az ügyek állapota iránt.
Mikor éppen egy ilyen inspekcióról hazasétáltak a Terézváros ódon házai felé, Pető mindig talált rá módot, hogy szóbahozza zeneszerző barátját.
Hol szidta, amiért megint reggel vetődött haza, hol amiért minden pénzét dohányra és borra költi.
Tilda természetesen más véleményen volt.
Ő, csakhogy ellentmondhasson, meg tudta érteni, ha egy művészlélek kissé letér a józan nyárspolgáriasság utjáról és a szesz meg a nikotin által élénkiti a fantáziáját.
- De hát meggyőződött -e ön legalább róla, - kérdezte egyszer Pető, - hogy ennek a mi barátunknak egyáltalán van tehetsége?
- Igenis, meggyőződtem róla.
Tegnap találkoztam Bulcsuval a folyosón és megkértem, ha ideje engedi, mutassa be nékem a Nero néhány részletét.
Bulcsu ma délelőtt nálam volt és eljátszotta a nyitányt.
Mondhatom, szép részletek vannak benne.
- És fagotton játszotta el? - elméskedett a diák.
- Nem, zongorán.
Bulcsu tudniillik igen jól zongorázik.
Pető megállt egy pillanatra.
- Hát nem kár, hogy az ilyen ember elzüllik?
- Semmi ok sincs rá, hogy ezen a nézeten legyen, - felelt Tilda sértődötten.
- Mindenkinek megvannak az életben a maga küzdelmes esztendői.
És Bulcsu eddig sem nem lopott, sem nem sikkasztott, sőt becstelenséget sem követett el.
- Ön tehát azt hiszi, hogy lehet rajta segiteni?
- Igenis, azt hiszem.
Sőt feltettem magamban, hogy kissé gondot viselek rá.
Szegény fiunak nincs senkije, nem csoda, hogyha nem tud zöldágra vergődni.
- Én azt hiszem, hogy van neki valami szerelme.
Állitólag az a hölgy, aki a Kék macskában idomitott kecskéket mutat be.
- Az nekem mindegy, - felelt kurtán a leány.
Tilda ilyen módon egyre jobban kezdett érdeklődni Bulcsu iránt.
Ő, aki ezelőtt hideg gunnyal nézte a karbonáriköpönyeges zenészt, most másnak, nemesebbnek, csinosabbnak látta alakját s éppen nem volt ellenére, ha a Nero szerzője az utcán is csatlakozott hozzá.
És miért ne?
Bulcsu a maga nagy szegénységével és ügyetlenségével rokonszenves benyomást keltett s miután soha nem mondott ellent senkinek, Tildával se gyülhetett meg a baja.
A muzsikus vakon, szinte kétségbeesve szerette Tildát, kutyánál hivebben követte minden lépését és boldog volt, ha a leány csak rá is tekintett.
Egyideig a bálványa ugyan nem sokat gondolt dacból készült uj barátságával, utóbb aztán egyre melegebben érezte Bulcsu szeretetét, végül pedig maga is vonzódni kezdett ehhez a kócos fiuhoz, aki, ha nem is szólt róla, bizonyára szivesen a tűzbe ment volna Tildáért.
Pető mindezt éles szemmel figyelte meg.
Esténként, ha Bulcsuval összeültek, a jogász elismeréssel ütött barátja vállára.
- A dolog jól megy, kedves öcsém, a dolog nagyon jól megy!
Bulcsu hizott a boldogságtól és szerette volna, ha pajtása is meg lenne elégedve.
- Hát a te ügyed rendben van -e? - kérdezte egy nap Petőtől.
A jogász megvonta a vállát.
- No, ugy közepesen, - felelte röviden.
- Tudod, Jozefin szeszélyes asszony és az sincs kizárva, hogy kicsit kacér.
Nála az ember sohase lehet biztos a dolgában.
- No, azért még nem ijedek meg.
Kitartással az ember sokra megy, aztán meg, hiszen arra sincs okom, hogy kétségbeessem.
Jozefin szivesen fogadja bókjaimat , rózsacsokraimat, sőt kegyes többször letekinteni az ablakból, ha alatta elsétálok.
De lehet, hogy csak szórakozásnak tekinti ezt a kis kalandot, amelynek nem lehetnek komolyabb következményei.
- És te?
Igazán szereted őt?
- Azt hiszem, igazán.
De hát miért ne?
Hiszen oly szép, oly fiatal és oly bájos!
Bulcsu gondolkodni kezdett, aztán többet nem szólt az esetről.
Mikor azonban hazaérkezett odvába és az okarinán kinos keservek közt elvégezte feladatát, ujra töprengeni kezdett a barátja ügyében.
Nem lehetne lóditani a cimbora szekerén?
Nem kellene segiteni Petőn, ahogy ő is segitett az ő ügyén?
Dehogy nem, csak az a kérdés, milyen formában.
A zenész egész éjjel álmatlanul hánykódott ágyában, reggel azonban diadalmasan olyat csapott a homlokára, hogy a feje közepén diónagyságu daganat támadt.