XIX.
Quastl ur, a derék fiskális, egy nap arra a felfedezésre jutott, hogy Tilda kisasszony szeszélyes.
Ez magában véve nem lett volna nagy baj, sokkal kellemetlenebbül érintette azonban az ügyvédet az a tény, hogy az ifju hölgy éppen vele szemben éreztette a szeszélyességét.
Tilda mindig talált valami kifogásolni valót a vőlegényén, hol a kalapját, hol a jogi fejtegetéseit, hol a világnézeteit kifogásolta.
E mellett a lány állandóan annak a gyanujának adott kifejezést, hogy a fiskális csak a világ előtt mutatja a komoly és megfontolt embert, titokban azonban éppen nem veti meg az élet apró örömeit.
Quastl ur egy ideig nyugodtan türte mindezt.
Tőle Tilda beszélhetett, az ügyvéd ur komolyan - mint a halottaskocsik tollbokrétás lovai, - bólintgatott hozzá a fejével .
Egyszer azonban a lány oly területre tévedt, ahol Quastl ur nem értette a tréfát.
Mint tudjuk, a fiskális arca csupaszra volt borotválva, mindössze az állán fityegett egy furcsa kis kecskeszakáll, amilyet régi szepesi polgárok arcképein lehet látni.
A Quastl-családban, amely szintén felvidéki volt, családi hagyomány volt ez a furcsa szakáll.
Az ügyvédnek az apja, a nagyapja, az ükapja is ilyet hordott és az unokák bizonyára szintén ilyen hajdiszt fognak viselni.
Egy napon Tilda ránézett vőlegényére és igy szólott:
- Hogy lehet kérem ilyen lehetetlen szakállal járni?
A fiskális majd hanyattesett e sértésre.
Hogyne: hiszen a Quastl-szakáll olyan jellemző családi vonás volt, mint a Habsburg-ajak, vagy a Hohenzollern-áll.
- Lehetetlen szakáll? - dadogta tehát.
- Csak nem gondolja ezt komolyan?
Tildát hidegen hagyta az ifju megdöbbenése.
- Igenis, lehetetlen szakáll.
Ilyet ma csak kucsébereken látni.
Miért nem visel mindjárt fülbevalót is?
- De Tilda kisasszony!
Dédapám a sultész, nagyapám a rektor, és apám a tanácsnok is ezt a szakállt hordta.
A leány hidegen nézett rá vőlegényére.
- Az nekem mindegy.
Nekem ez a szakáll nem tetszik, s ha becsül valamire, holnap leborotváltatja ezt a pamacsot.
Pamacs!
Quastllal forgott a világ.
De végre, a galambnak is van epéje, sőt még az ügyvédnek is.
Az ifju tehát felállt, az égnek forditotta tekintetét és elhatározottan igy felelt:
- Azt nem fogom megtenni, kisasszony.
Azt semmi esetre se tehetem meg.
A leány gunyosan bólintott fejével.
- Tehát annyira tisztel, hogy ezt a szerény kivánságomat is visszautasitja?
A vőlegény begombolta a kabátját.
- Sajnálom, - válaszolta szilárdan, - de e kérdésben nem engedhetek.
Kivánjon akármit, szivesen kapitulálok, de a Quastl-szakáll tradicióit nem tagadhatom meg.
A leány nem szólt többet.
Szépen fölszedte a kézimunkáját és átment a szomszéd szobába, magára hagyva az elképedt ügyvédet.
Szegény Quastl, mit tehetett volna?
Egy ideig elcsevegett a kanárival, amelyet többszörös "Mándi!
Mándi !!" megszólitással tüntetett ki, aztán kinézett az ablakon és megszámlálta hány ember megy el alatta, végül azonban, látva, hogy Tilda nem tér vissza, fogta magát és komoly léptekkel ballagott haza.
Komoly léptekkel, mondom, de , ah! bensejében a fiskális csalódással vegyes keserüséget érzett.
Soha nem tételezte volna fel Tildáról, hogy ilyen kegyetlen tudjon lenni, sohase hitte volna, hogy a nőknek áldozatot is kell tudni hozni, végül sohase gondolt arra, hogy a szerelemben más tényezők is legyenek, mint a házassági szerződés, az egyházi összeadás és a férji magánjogok.
Hogy valakinek a boldogsága egy szakállon forduljon meg, egészen uj és megdöbbentő volt Quastl ur praxisában.
Az ügyvéd tehát kissé elkeseredve érkezett haza és némileg a Goethe Wertherjéhez hasonlatosnak érezte magát.
Igen, a fiskális ur el volt szontyolodva és többször e szavakat ismételgette magában:
- Ez nem helyes.
Ez nagyon nem helyes!
( Végre is: az ő vérmérsékleténél ez a kitörés elég erélyes volt.)
Minekutána körülbelül százszor elmondotta volt e szavakat, Quastl ur elborult ábrázattal hivta be a gazdasszonyát.
- Lizi néni! - szólt zordonan.
- Hozzon fel nekem egy kancsó karviniki sört.
A jó öreg asszony állkapcsa leesett ijedtében.
- Sört? - hebegte.
- Azt tetszett mondani, sört?
- Igen, - felelte az ügyvéd szigoruan.
- Sört... sört, - dadogta még mindig Lizi néni, aztán sürü fejcsóválások között engedelmeskedett a parancsnak.
- Vajjon mi üthetett hozzá? - tépelődött a szegény asszony a lépcsőházban.
- Életében egyszer kért csak sört, mert egy kliense bepanaszolta a korcsmárost, hogy hamisitott sört árul és bizonyitékra volt szükség.
Quastl ur mohón hajtotta fel az árpalét, aztán a postája elintézéséhez látott .
Mindenféle hivatalos iratok, törvényszéki értesitések feküdtek az asztalán, az egyik kék papiros mellett azonban kihivó szemtelenséggel nevetett feléje egy rózsaszinü , apró boriték.
- Hát ez mi? - dörmögte Quastl ur és feltéve pápaszemét, komolyan vágta fel a piros levelet.
Bizony ez szép meglepetés volt.
A boritékból egy tűzvörös, csókolózó galambokkal ékesitett lap hullott ki, amelyre kissé férfias vonásokkal ez volt irva.
" Tisztelt Uram!
Gyakran hallottam már, hogy ön Magyarhon legjelesebb jogásza.
Égek a vágytól, hogy e jeles férfiuval - noha szerény és tudatlan nő vagyok - megismerkedhessem.
Ma este sárga dominóban ott leszek az álarcos bálban , ismertetőjel: egy oleandervirág a balkézben.
A nagy jogász ismeretlen tisztelője : Bellaria.
N. B. Biztossan eljöjjön."
Quastl ur mindenekelőtt megállapitotta, hogy ezt a szót "biztosan" egy s-el irják , aztán elgondolkodott az eseten.
A dolog nem volt mindennapi, őneki legalább még ilyen bókot nem adtak irásban.
De ha megtisztelő tény is volt, hogy ismeretlen hölgyek érdeklődnek iránta, a másik oldalról kétségbevonhatatlanul bűnös dolog álarcosbálba menni és ott hölgyekkel csevegni.
Az ilyesmit megtehetik könnyelmü ifjak, a Petők , Bulcsuk, de komoly fiskális nem bocsátkozhatik bele ilyesmibe.
Mindez bölcsen volt mondva, ha a dolognak nem lett volna egy bibije.
Ez a bibi pedig a hiuság volt, a hiuság, amely még Cicero, sőt Justinianus fejéből sem hiányzott, - hogy állhatott volna tehát ellent neki Quastl úr?
Ha egy hölgy azt mondta volna neki : " Adonis vagy !" sőt esetleg azt: "Meghalok érted ! ", a fiskális ellent tudott volna állani.
De ha valaki azt mondta neki: "Te vagy a hon legnagyobb jogásza ! ", Quastl ur meg volt fogva, annyival inkább, mert közben a sör karviniki szelleme is feléledt benne és kidüllesztette a mellét.
- De hát miért ne beszélhetnék egy tisztelőmmel? - töprengett magában az ügyvéd.
- Hátha egy nevezetes törvényszéki esetről van szó?
Hátha valami zsiros pört akarnak reám bizni?
Az utolsó érv döntőleg hatott és Quastl elhatározta, hogy elmegy a rejtelmes Régi Lövöldébe az álarcosbálba.