XXII.
Az oleandervirág és az álarcosbáli jelenet végleg betette az ajtót Quastl urnak .
Mikor a derék fiskális másnap látogatást akart tenni Tildánál, az arany polgár leánya nem fogadta el látogatóját, hanem a szobaleánnyal egy levelet kézbesittetett neki , amelyben ez állt:
" Vaddisznófej mártással !"
Quastl ur elsápadt s megsemmisülve tántorgott haza.
Többé nem merte a lábát Bauernebelékhez betenni, ha pedig disznót látott, hátán végigfutott a hideg .
Tényleg: a vaddisznófej mártással a világ legdrágább eledele, - tőle elvitte Pest városa leggazdagabb eladóleányát.
Pár napra a nevezetes esemény után Pető lélekzetvesztve rohant be Tildához.
- Tudja -e, mit beszélnek a városban? - kérdezte rémülten.
- Van sejtelme róla, hogy mit beszélnek?
- Hogy tuladtam Quastl uron?
- Nem!
Ezerszer nem! - kiáltotta a jogász, aki még mindig levegő után kapkodott.
- Azt beszélik, hogy Bulcsu megkérte az ön kezét és ön nem dobta ki a zenészt!
Tilda ránézett a jogászra.
- És mi köze önnek mindehhez? - kérdezte hidegen.
- Hogy mi közöm? - csodálkozott Pető.
- Hogy mi közöm?
Az a közöm, hogy én önt nagyrabecsülöm, tisztelem és meg akarom óvni az ilyen könnyelmüségtől!
Ön és Bulcsu !
Inkább a tűz és viz, nap és éjszaka, mint kegyed és ez a korhely zenész!
Nem, nem, - tette hozzá fejét rázva, - ez nem valóság, ez tréfa, ez lehetetlenség!
Az arany polgár leánya a sarkára állt.
- Kedves Pető ur, - mondta erélyesen, - nincsen semmi szükségem az ön tanácsaira .
Hogy mit cselekszem, az kizárólag az én dolgom, akár tréfának, akár lehetetlenségnek tetszik azt felfogni.
- Tehát igaz? - dadogta művésziesen Pető.
- Az nem kell, hogy önt érdekelje, - válaszolta Tilda és visszavonult a szobájába.
A jogász láthatólag lehangolva távozott, amint azonban a folyosóra ért, egyszerre vigan kezdett el fütyörészni és hatalmas ugrásokban tartott a fagottista lakására.
- Bulcsu! - kiáltotta az ajtóból.
- Bulcsu!
Hamar, kapd magad, szaladj át Bauernebelékhez és kérd meg Tilda kezét.
Egy pillanatig se késlekedj, mert még meggondolhatja magát!
- Mit beszélsz? - ijedt meg a Nero szerzője.
- Megkérjem a kezét, hogy kidobasson Lámpl urral?
- Nem fog kidobni! - emelte fel két ujját a diák.
- Esküszöm, nem fog kidobni!
- Az lehetetlen, - jelentette ki igen szerényen.
- Én ismerem magamat.
Egyszer vallottam csak szerelmet egy leánynak és az is hozzám vágta a pamutos kosarát.
- Ezuttal nem fogják a pamutos kosarat a fejedhez vágni, én mondom, Pető, aki a vesékbe lát!
Vedd a kalapodat, a botodat és menj át, vagy viszlek!
És nem is várva meg a zenész válaszát, a jogász fejébe vágta barátjának a kalapját , kezébe nyomta a botját és azzal végighurcolta a folyosón, becsengetett Bauernebelékhez és belökte az ajtón a Nero mélyen megdöbbent szerzőjét.
- Végre! - kiáltott fel a jogász és azzal a tekintettel nézett az ajtón lógó Karpfenbiller-táblára, mint Napoleon Saint-Cloudra.