XXIII.
Önök, kedves olvasóim, akik jártasak a világtörténetben, bizonyára tudják, hogy Saint-Cloud nem volt az utolsó stáció Napoleon diadalmenetében.
Következett még Marengo és Ulm bevétele.
Marengo az adott esetben azt jelentette, Bauernebel Jeromost megnyerni Bulcsu részére, Ulmnak pedig tegyük meg Jozefint, akihez való vonzódását Pető napról-napra erősebben érezte.
Marengo aránylag könnyen adta meg magát.
Az arany polgár ugyan első pillanatban majdnem leesett a székről, amikor Pető elárulta Bauernebelnek, hogy Tilda és Bulcsu az apai áldást kivánják.
Pető azonban mihamar lábra segitette Bauernebelt , megmagyarázva neki, hogy Bulcsunál jobb férjet keresve se találhat a leányának, mert a zenész ugy beleszokott a nyomorba, hogy a hatost is tüneménynek nézi s ehhez képest becsüli is meg, továbbá, mert: a Nero szerzőjének sejtelme sincs róla, mi a fiaker, a pezsgő, az uri kényelem, következésképpen nem is vágyik rája, végre, mert Bulcsu a legjobb üzletember, aki még a fogsorát is el tudta adni kettőszáz forinton , amire nem volt eset a földön.
Azonkivül, ha a zenésszel békét köt, a förtelmes fagott-hangversenyek is elmaradnak s Jozefin egyik leghathatósabb támaszát veszti el .
Mindezeknek tetejébe Pető még szerényen megemlitette a galamb-pört, amelyben ő (már mint jogász) némi kárpótlásra tart igényt s ezt olyan módon állapitja meg, hogy az arany polgár adja áldását az ifju párra.
Ha ez nem következik be, jelentette ki Pető , ugy csekélysége át fog pártolni a város oldalára és akkor a polgármester talál rá módot, hogy a pört ujra felvegye és Bauernebelt megtáncoltassa.
Az arany polgár egy ideig ötölt-hatolt, azután megadta magát.
Hiszen tény, hogy a legjobb az olyan vő, aki nem ismeri az élet édes bűneit, fényüzéseit, a szegény ifju még a garast is megbecsüli, mig a gazdag kérőnek az igényei is gazdagok.
- Áldásom reájuk, - dörmögte tehát Bauernebel.
- De egyet kikötök.
A fagott első napon a kályhába kerül!
Petőt az ujabb győzelem arra ösztönözte, hogy most már Ulm ellen induljon.
Ami sikerült a Nero szerzőjének, az neki sem lehetetlen.
Felhuzta tehát gérokkját és beállitott Jozefinhez.
A jogász nem volt bátortalan gyerek s ezért rögtön gazdag érzelemvilágára hivatkozott és fokozott szerelméről biztositotta a szép özvegyet.
A szavak, amelyeket Pető ez alkalommal használt, oly szépen voltak összefonva, hogy nem tudom őket szerény tollammal hűen visszaadni.
Ennek dacára azonban a hatás elmaradt, mert Jozefin végig hagyta ugyan beszélni az ifjut, egy szót nem beszélt közbe, denique azonban nyugodtan ezt jegyezte meg:
- És mindezt elhigyjem önnek, kedves Pető ur?
- Természetesen, - felelte önérzetét összeszedve.
- E földön ön az egyetlen lény , akit imádok.
Jozefin gunyosan mosolygott.
- Az egyetlen?
Nem rossz.
Ön tehát nem szoknyavadász?
- Én és szoknyavadász? - méltatlankodott Pető.
- Hogy tételezheti ezt fel rólam?
A szép asszony nyugodtan nézett tisztelőjére.
- Bizonyitékok alapján, - jelentette ki aztán hüvösen.
- Kétségtelen adataim vannak rá, hogy ön a főváros legrettenetesebb szoknyavadásza s hogy emellett a legzajosabb korhelyéletet éli, hogy nem törődik a földön senkivel, semmivel és hogy tréfából se tud igazat mondani.
Azt hiszem, ennyi bizonyiték elég arra, hogy ne higyjek önnek s hogy az ön barátságát kételkedő mosollyal kisérjem.
Pető leesett az égből.
Saint Cloud és Marengo után, ime, nem Ulm, hanem Fontainebleau következne!
Teringettét, ki számított erre?!
- Asszonyom! - kiáltotta felháborodva a jogász.
- Esküszöm önnek, hogy mindez csunya rágalom, amelyet ellenségeim találtak ki.
Ha ifju is vagyok, azért nemesen gondolkozom, hűen teljesitem kötelességeimet, nem futok szoknyák után s ön az egyetlen eszményem.
Méltatlan dolog az, ami velem megesett!
A diák elkomolyodott és lelógatta fejét.
- Van egy ember, - folytatta szomoruan, - aki tudja, mily végtelenül szeretem önt , mennyit gondolok hónapok óta önre és hogy önön kivül nincs senkisem a világon .
Hallgassa meg ez embert és ha hisz neki, akkor meg fog róla győződni, mily nagy tévedésben van és milyen alaptalanul kételkedett bennem!
Jozefin felbiggyesztette ajkát.
- És ki ez az ember? - kérdezte közömbösen.
- Ez az ember Bulcsu!
Hallgassa meg őt s ő el fogja mondani, mint gondolkozom kegyedről, mily tisztelettel, ragaszkodással hordozom képét szivemben!
A szép asszonyból kitört a gyilkos kacagás.
- Bulcsu!
És amit ő fog önről mondani, az igaz?
- Az igaz, - bólintott fejével a jogász, aki természetesen mit sem tudott arról, mit cselekedett a meglepetést csinálni akaró zenész a háta mögött.
Jozefin Pető vállára tette kezét.
- Jól van, barátom, - szólott gunyosan, - kivánsága szerint lesz.
Sőt, többet mondok , én már beszéltem is Bulcsuval és óhajához képest hittem is neki.
Sőt még többet közölhetek önnel: a fentebbi adatokat, hogy ön megbizhatatlan, ingatag, csélcsap és szoknyavadász, éppen az ön tisztelt barátjától kaptam.
- Igen, tőle.
Bulcsutól.
Tőle.
" Tőle."
Ez volt a szép özvegy utolsó szava.
De azt már Pető nem hallotta.
A jogász ész nélkül kapott kalapja után és vad vágtatásban robogott át a zenészhez.
A Nero szerzője otthon volt és a gérokkját tisztogatta, hogy az ódon ruhadarab méltó legyen az eljegyzéshez.
- Bulcsu! - rontott be ajtóstól a házba a diák.
- Mit tettél velem!?
Szerencsétlen ember, mit tettél velem!?
A zenész rémülten ejtette ki kezéből a gérokkot.
- Mit tettem!? - dadogta kétségbeesve.
- Hogy mit? - kacagott fel pokolhoz hasonlóan Pető.
- Tönkretettél, elpusztitottál, a kétségbeesésbe löktél!
Végem van, igen, végem, - tette hozzá és oly elkeseredéssel ült le egy székbe, hogy az menten összeroppant alatta.
- De beszélj hát! - könyörgött a zeneszerző, lábra segitve barátját.
- Én nem tudok semmiről sem!
Én nem tettem semmit ellened, hiszen örök hálára vagyok neked lekötelezve!
Pető iparkodott összeszedni magát.
Az okos ember még kétségbeesésében sem veszti el a fejét.
Azért tehát ő is csillapodásra intette idegeit, azután igy szólt:
- Te azt mondottad Jozefinnek, hogy én csélcsap vagyok, hogy tréfából sem mondok igazat, hogy szoknyákra vadászok?
Bulcsu komolyan intett fejével.
- Igen, azt mondtam neki.
Pető a padmalyig ugrott mérgében.
- Azt beszélted neki, hogy hazudom, hogy korhelykedem, hogy minden nőnek utána futok és egyben tagadod, hogy tönkretettél, megcsaltál, kétségbeesésbe döntöttél engemet , legjobb barátodat!?
Miféle erkölcseid vannak, te szerencsétlen! miféle erkölcseid!?
Bulcsu tágranyilt szemmel nézett barátjára.
- Miféle erkölcseim?
Azt hiszem, a legjobbak.
Igaz ugyan, hogy a hazugság magában véve nem szép, de gyakran célravezető s a cél szentesiti az eszközöket.
Ha azt mondottam rólad, hogy haszontalan fráter vagy, az volt a tervem, hogy téged diadalra juttassalak Jozefinnél.
Hiszen tőled tanultam, hogy a Bauernebeleket ellentmondással lehet a nekünk kivánatos véleményre birni.
Ha valamiről a Bauernebeleknek azt mondjuk, hogy az fehér, ők örök ellentmondásra hajló lelkitulajdonságuknál fogva azt fogják rá kijelenteni: "Nem igaz.
Fekete !"
Hiszen ez a rendszer fényesen bevált nálam, megkiséreltem tehát nálad is és éppen ezért feketitettelek be Jozefinnél.
Ez az ellenpont, ahogy mi zenészek mondjuk, - fejezte be szavait a Nero szerzője, - avagy contredanse, ahogy ti jogászok hivjátok.
Pető előtt egyszerre kitisztult a helyzet.
Teringettét, ez más!
Szegény Bulcsu , titokban segiteni akart rajta és amilyen szerencsétlen ember, éppen a jóindulatával döntötte kátyuba a szekeret.
A jogásznak akaratlanul is nevetnie kellett a komédián.
- Na, ezt megcsináltad, muzsikus, - jelentette ki a Nero álmélkodó szerzőjének.
- A helyzet tudniillik az, hogy Jozefin mindent elhitt neked, szóról-szóra, ahogy elmondtad.
- Elhitte? - esett le Bulcsu álla.
- Oh, én tökfej!
Oh, én százszoros tökfej!
A szegény ex-fagottista kétségbeesve rohant fel és le szobájában, azután hirtelen szökéssel kint termett a folyosón s ahogy volt, kalap, kabát nélkül, rohant át Jozefinhez.
A szolgák nem akarták beereszteni, de a zenész félrelökte őket és betört a szép asszonyhoz, térdreborult előtte és sirva mondotta el neki az egész dolgot , ugy, ahogy volt, a tudatos hazugságok indokait, az ellenpontot, amelynek csalhatatlanságában oly szentül hitt s amely, ime, ekkora keveredést idézett fel.
- Soha többé nem teszem, Jozefin! - esküdött meg végül Bulcsu.
- Csak az egyszer bocsásson meg! csak az egyszer, különben a Dunának megyek!
És kedves Jozefin megbocsátott a Nero szerzőjének, mi több, hitt is neki, mert hiszen, aki szeret, az ugyis szivesen hisz.
Igy történt, hogy pár hét mulva a második eljegyzés is megtörtént, abban a reményben , hogy Pető mielőbb leteszi a vizsgáit és beáll komoly ügyvédnek.
A jogász ezt megigérte, meg is tartotta s két év mulva már cifra cimtábla fityegett az irodája előtt.
Pöre az mindjárt akadt.
Tudniillik, egy borzalmas dolog történt, amire még ki kell terjeszkednem.
Egy napon kiderült, hogy Maurer, a rejtélyes csizmadia annakidején nem halt meg, csak gyorsan elköltözött régi lakásáról és azért terjesztette halála hirét, hogy a hitelezői ne zaklassák.
Évek mulva azonban Maurer jobb módba került és egy meggondolatlan pillanatában elment a régi Bauernebel-házba, megnézendő, megvannak -e még a galambjai?
A galambok azonban már nem voltak meg, épp egy héttel előbb vette át őket a város és agyonlövette a pecérrel valamennyit.
Maurer persze nem hagyta a dolgát, valaki a fejébe magyarázta, hogy neki nemcsak az egykori galambokra, de azok leszármazóira is joga van s miután ezek eltüntek, Bauernebel kártéritéssel tartozik neki.
A csizmadia kötélnek is állott és bepörölte az arany polgárt.
Képzelhetni Pető rémületét, amikor egy nap beállitott hozzá az apósa - aki, mióta megbékült a várossal és Jozefinnel, senkivel sem veszekedhette ki magát - és azt a kijelentést tette:
- No, öcsém!
Tudod -e, mi ujság?
Nagy dolog!
Holnap tovább folytatjuk a galamb-pört !
Itt van Maurer és rajtam követeli a gerlicéit!
Az ifjuval forogni kezdett a világ.
Megint a galambok!
Ismét előkerülnek hát a métermázsás pöriratok, elleniratok , felebbezések, megint felvonulnak a tanuk, a hatósági emberek, az eltünt örökösök, az eltünt hagyatéki tárgyak: a csirizestál és az ár!
Nem, nem, elég volt belőlük!
- Kedves Jeromos! - inditványozta megilletődve Pető.
- Hagyjuk ezt a tengeri kigyót békén nyugodni.
Fizessen tiz pengőt Maurernek és az ügy el van intézve.
- És az igazság !? - kiáltott fel Bauernebel, akiben pokolian égett a vágy pörlekedni .
- Odaadjam az igazamat, a jogomat?
Soha!
Csak tessék pörölni!
Majd megmutatom én annak a csizmadiának, hogy Bauernebel Jeromossal nem lehet kikezdeni!
Fiat justitia , pereat mundus!
Tessék csak felvenni a pört!
Ezer ördög! majd befütök én annak a csizmadiának!