Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
A galamb papné
Keletkezés ideje
1912
Fejezet
25
Bekezdés
1606
Mondat
3398
Szó
32559
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
14
Érezték, hogy megint van valami köztük.
Idegességet éreztek, de csak valahol mélyen a lelkük fenekén.
Ebédnél azt mondta az asszony:
- Nagy csibész lehet ez a maga barátja.
A férj mosolygott.
Tetszett neki, hogy ilyen kicsinylő szóval említette a felesége.
De a másik percben eszébe jutott, hogy leplezi vele az érdeklődését .
Álnok az asszony.
Komolyan felelt.
- Nem, lelkem, az egy nagyon szerencsétlen ember.
Az asszony érdeklődéssel szólt: - Igazán?
Szerencsétlen?
A férj összerándította a szemét.
Rossz taktika volt.
Ha csibésznek hagyja, akkor legfeljebb gyerekes alaknak tünteti fel, így pedig kihívta a komoly érdeklődést .
A szerencsétlen emberek érdekesek.
Megpróbált az étellel foglalkozni...
Akár csibész, akár szerencsétlen, mi az ördögnek jött haza.
Az asszonyka bölcsen így szólt:
- Mindenki megérdemli a sorsát.
A férj a tányérjára nézett, s beszélni kezdett.
- Nagyszerű egyéni kiválóságok vannak benne.
Ami rossz, az a fajé, a társadalomé , ő nem felelős érte, és mégis ő szenvedi meg.
Az asszonyka most nem szólott közbe, hogy ne beszéljen ilyen okosan, örült, hogy hall valamit.
- Együtt jártunk iskolába.
Elemibe itt a faluban; a gimnáziumban is együtt voltunk a kollégiumban.
A negyedik osztályból vitték a katonai iskolába Bécsbe .
Nagyszerű tanuló volt.
Míg mi izzadtunk, pedig én is tiszta jeles voltam, ő addig franciát, angolt tanult, zongorázott, lovagolt, udvarolt... s másnap mindnyájunknál jobban tudott az iskolában mindent.
Az asszonyka alig várta, hogy egyre jobban megoldódjon az ura nyelve.
Minden szót lesett, és csak úgy szívta magába.
A férfi lesütött szemmel, emlékezve beszélt.
Sajnálta, hogy csak jót, s hogy annyi szépet, bámulatosat kell elmondani, szerette volna azt mondani, hogy ez olyan ember, lelkem, akivel nekünk nem érdemes foglalkozni.
De nem tudott hazudni.
Nem is mert; gyáva volt, tudta, hogy még rosszabb, ha hazudik valami nagyot, mert ha találkozik vele a felesége, úgyis vége minden hazugságnak .
Bántotta, s keserítette a férjek sorsa, hogy neki kell a vetélytárs kerítőjének lenni.
Itt sem volt még a veszély, csak az árnyéka, s ő már reszket és lemond , és ezzel elvesztegeti a fegyvereit...
Elmondta, amit csak tudott Thorsa Ábrisról, mindent elmondott.
S elhitette magával, hogy a felesége máris lekicsinyli őt amazzal szemben, s öngúnnyal szándékosan lekicsinyítette magát a nagyúrral szemben.
- Szép ember, nem olyan, mint én - mondta és fájdalmasan mosolygott.
- Tízéves korában már úgy udvarolt, ahogy a magunkfajta huszonöt éves korában sem tud.
Az asszonyka elmosolyodott.
- A magukfajta?
Hát tud az valamikor?
- Annál jobban tudott ő.
Tud is.
Arra született.
Az isten tudja, mit csinál ; úsznak utána a nők, mint a csillag után ködben a fény.
Az asszonyka, minél jobban dicsőítette az ura Don Juant, annál furcsábban mosolygott.
Dacra ingerelte a sok dicséret.
Szerette volna megmutatni, hogy ő meg tudná alázni az elbizakodott embert.
Borzasztó tisztességes asszonynak érezte magát, s azért szeretett volna minél előbb találkozni azzal az úrral , hogy megtanítsa őt a női nemmel szemben tiszteletre.
A pap folytatta:
- Beszélik, hogy egy főhercegnő miatt kellett otthagyni a vezérkart.
Lehet, a főhercegnők is éppolyan nők, mint a többiek...
- De könnyen tudnak maguk ítélni a nők felett! - mondta a felesége, s végigmérte az urát.
- A semmi nők felett! - mondta a férfi.
Nem beszélt tovább.
Hallgatott.
Az arca borús volt.
A felesége hosszan vizsgálgatta az arcát.
Tudta, mi folyik a férje lelkében.
Tudta, hogy az fél , reszket, hogy gyáva és kishitű.
De nem bánta, hízelgett neki.
Látta abból is , hogy szereti, félti.
Pedig ő tudta, hogy nem fenyegeti veszély, mert őneki esze ágában sincs, hogy megcsalja ezt a hűséges, mamlasz kis urát, ezt a vén szamarat!
- Édes - mondta neki hirtelen, kissé csintalanul elmosolyodva.
- Mondja, hány asszonyt csókolt meg maga életében?
A férj elvörösödött, mintha láng csapta volna fel az arcát.
Rekedt hangon felelt.
- Az édesanyámat.
- Én a szerelmi csókokat kérdem!
A pap még jobban, egész bíborvörösre pirult, s erőteljes hangon, mintha a templomban esküdne, kijelentette:
- Az édesanyámat és a feleségemet!
Az asszonyka elámult.
Lehetetlen volt nem hinnie.
A pap halkan hozzátette, mintha szégyellnivaló is volna a szavában, nemcsak dicsőség.
Mintha mentegetni akarná magát.
- Nekem sohasem volt nőrokonom.
Nem voltam hozzászokva az asszonyokhoz.
Az anyámon kívül senkim, s ő velem volt mindig, a kollégiumba is eljött velem, hogy megőrizzen, felneveljen, papot építsen belőlem...
Haláláig együtt voltunk...
S az ő emléke után más az én szívemhez nem jutott közel, csak te...
Az asszonyka nevetve, csillogó szemmel nézett az urára.
Aztán felsóhajtott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE