18
Páratlan szépségű napok következtek.
A férj sohasem volt ilyen boldog, mint most .
Néha úgy tetszett neki, mintha most szerezte volna vissza a feleségét, máskor arra eszmélt, milyen sajátságos, hogy az emberi léleknek éppúgy szüksége van a viharokra, mint a természetnek.
Majd ismét-ismét azon hökkent meg, a következő percben nem csap -e le váratlanul a derült égből az istennyila, mert számos tapasztalata volt, hogy sohasem lehet tudni, nem kerekedik -e felleg boldogságuk egén.
Nem baj, ha jön, majd elmúlik.
A nagy zivatarok is elmúlnak, hát még az apró szeszélyek.
Roppant restellte volna, ha csak a legkisebb baj is lenne a minap éjszakai szamárkodás után.
Nem is értette magát, mit csinált akkor.
Az asszony, úgy látszik, ki tudja váltani belőle a gyereket, aki ott lappang minden ember lelke mélyén, talán éppen mint igazi természeti állapot.
Ki tudja, nem a nagyemberes észjárás -e az álarc ?...
Míg elhallgatta a felesége csacsogását, arra is nemegyszer gondolt, hogy csak egy pillanat, s hogy fel tudná forgatni ezt a jó békességet.
Csak annyit kellene mondania, hogy megy az irodába dolgozni, s vége lenne az egész vidám napnak ...
Kezdhetnék újra a civódást, a veszedelmet.
Nem sóhajtott, csak lemondóan intett, mint aki tudja, hogy egyszer így is, úgy is meg kell halni, s nincs kedve szomorkodni rajta.
Az asszonyka valami csipkét horgolt, s közben a maga rakétaszerű apró ötleteit eregette.
Az ura kacagott.
Néha erőteljesen, frissen, néha szinte megszokásképpen.
Egy-egy ilyen satnya kacagás után rákiáltott az asszony:
Persze erre hangos lett a derültség.
Azután az ember megint csak elszórakozott, s újra azt a lagymatag kacagást hallatta, ami a feleségét úgy kihozta a sodrából.
- Mi baja magának?
Olyan lusta, mint egy disznó.
Majd mindjárt felpiszkálom.
- Lomha - piszkálódott tovább az asszonyka.
- Szégyen, igazán szégyen, hogy tud egy felnőtt ember ilyen dologtalanul élni.
Itt hever egész nap a felesége kötője mellett!
Micsoda hivatala van magának, hogy ingyen fizetik?
No, maga szerencsés ember, mondhatom.
Ilyen potyán nem akárki kap fizetést.
Az én apukám csak nagyobb úr magánál, de ahhoz nem is lehet szólani, mindig a hivatalban ül.
- De babukám, te nem engedsz dolgozni, én már régen mondom, hogy szeretnék...
- Szeretnék!
Fütyülök a maga szeretnék-jére!
Még olyan bolondot nem hallottam , hogy valaki szeretne dolgozni.
Ki szeret dolgozni?
Csak a bolond szeret .
Dolgozni muszáj.
Akinek muszáj, annak igenis muszáj, de akinek nem muszáj, annak rá se kell nézni arra az unalmas dologra.
- Az igaz, hogy az én dolgom mind olyan, hogy ha akarom, eltolhatom későbbre , vagy elodázhatom, arra senki sem jön rá...
- Mit csináljak, a családomért teszem! - nevetett újra a pap.
- Az igaz, hogy aztán a családom bánja meg, mert most ugyan nem lesz bajom belőle, de az is igaz, hogy nem lesz belőlem soha egyéb, csak ami ma vagyok, kis közönséges pap .
S nem lesz a feleségem nagytiszteletű asszony!
- No hát mégiscsak szégyen, hogy egy férj ilyenekkel traktálja a feleségét!
Ha belőlem hamarosan nagytiszteletű asszonyt nem csinál!...
A férjnek dobogott a szíve örömében; mégis sikerült az ambíciót felébreszteni a feleségében.
Hiszen akkor jól van.
- Azt babukám nagyon hamar és könnyen megtehetem, csakhogy az esperes máris azt üzente, hogy nincs megelégedve velem, úgy veszi észre, a házasság nagyon ellustított.
- Az már igaz!
Hogy az ördög vigye el azt az esperest!
Ebben igaza van.
Kacagtak, összeölelkeztek, úgy nevettek.
A gombolyag cérna messze gurult, s a kis cica úgy szaladt utána, mint valami szökevény egér után.
- Valaki jön! - kiáltott fel az asszonyka, s felugrott.
A másik percben csakugyan kopogtak az ajtón.
- Szabad! - kiáltottak egyszerre, s jóízűen összenevettek: vendég jön, mert egyszerre szóltak.
Egy pillanatig mind a hárman kényelmetlenül néztek egymásra, de már a másik percben elfelejtettek minden feszességet.
A fiatal házaspár nagyon benne volt a kacagó vidámságban, s fesztelen modoruk éppen alkalmas volt rá, hogy Ábris is természetesen helyezkedhessék be a társaságukba.
- No, csakhogy már egyszer itt vagy - mondta parolára nyújtva tenyerét Énók.
Hatalmasan megrázták egymás kezét:
- Szervusz öregem!
Szervusz!
- Maga az a gáti remete? - nevetett Ica, odaadva parányi kezecskéjét.
- Az összes helybeli lapok a maga titokzatos életéről hoznak friss híreket.
- Akkor jó - szólt Ábris -, legalább nekem nem kell érdekeseket hazudni, ha már a szakközlönyök elvégezték helyettem.
- Nem, magának nem kell hazudni, maga csak igazakat fog beszélni.
Na, üljön le , és ha jól viseli magát, elfelejtem azt a sok bosszúságot, amit már nyeltem maga miatt.
Ábrisnak nagyon tetszett ez a semmibe se vevő hang, s olyan jól érezte magát , mintha hosszú távollét után hazatért volna.
- Bizony azt jó lesz, ha elfelejti - folytatta az évődést -, úgyis tudom, sok újabbra adok okot.
- Szépen kezdi.
S milyen önhitt, azt hiszi, hogy azután is tudnék bosszankodni miatta, mikor már ismerem.
A pap hallgatva ült le, de tetszett neki a felesége modora.
Az asszony hangjában volt valami bájos semmibevevés, amely úgy hatott, mint a jó levegő, a nyári szellő.
Legyezett, hűsített, izgatott, s jó volt.
Ábris is leült, s az asszonyka a férje mellé húzódva, vidáman csevegett vele , alig nézve rá egy-egy pillanatra.
Mintha nem is lett volna kíváncsi rá, mintha annyira ismerné már, hogy nincs mit keresni rajta.
- Ejnye, kihez is hasonlít maga - kiáltott fel egyszer.
- De babukám, okvetlen kell valakihez hasonlítani mindenkinek?
- Nem kell, de ő hasonlít valakihez - mondta komolyan az asszony.
- Kettőhöz is.
Úgy ültek együtt, mintha nemrég váltak volna el egymástól.
Mindenik nevetett, s mindeniküknek szép fehér foga volt.
S egyik sem dohányzott.
Egy perc, két perc alig telt el, már összeszoktak.
Valahogy belülről indult ki a családi melegség, s érezték, hogy ez a viszony tartós lesz.
Udvariasak és közömbösek, figyelmesek és kényelmesek voltak egymásközt.
Énók örömmel biztatta magát, hogy itt nem lesz oka féltékenykedésre; Ábris, hogy az asszony annyira szereti az urát, hogy nincs veszedelem.
Ica pedig, Ica örült, hogy van valaki , aki valaki, van egy barát, aki ellenség, s van egy ellenség, aki mégiscsak barát.
Felállott, s fürgén ment a szekrényhez, poharakat vett elő.
Míg azokat a tálcára rakta morfondált:
- Mégis ki fogom találni, kihez hasonlít maga.
- Találja ki, nagyságos asszonyom, hálás leszek érte.
Elővette a déli ebédről maradt fél palack bort, s míg az ura tölteni kezdett, ő hozzásimult, s mutatós feleségi szerelemmel nyugtatta a vállára a kezét.
Onnan szólt ki, mint a bástya mögül:
- Azért is tudom!
Bary Elemérhez.
- Ki az? - nevetett a két férfi.
- Az ideálom.
Színész.
A Királyban játszott...
Így szavalt:
S szögletes mozdulattal szörnyű magasra emelte a kezét.
Mind a hárman felkacagtak.
És úgy sejtették mindhárman, hogy révbe értek.
Készen van a családi barátság.
Most már teljes a tűzhely berendezése.