22
Reggel fejfájással ébredt a pap, csüggedt volt, s nem tudta, mi lesz még vele, ha soká él.
Annál nagyobb volt a meglepetése, mikor a felesége ragyogó jókedvvel, nevetve , vidáman ugrott fel.
Mintha semmi se történt volna tegnap.
- Hányadikán lesz az a dáridó, lelkem! - kérdezte.
- Én nem tudom - mondta mogorvaságát nehezen győzve le Énók.
- Nem tudod!
- Tán én tudjam, no, csak nézz utána.
Egy-kettő!
Az ember félig öltözve előkereste a levelet, megnézte a napot.
- Két hét van odáig! - kiáltott az asszonyka -, nekem jól hozzá kell készülnöm , mert nem akarok szégyent vallani.
Csak jönne már Ábriska, hogy megbeszélnénk...
Oly fesztelenül s természetesen beszélt, hogy Énók megtörülte a szemét.
Csakugyan kiesett a tegnap az esztendőből!
Semmi sem változott!
De hisz akkor bizonyosan nem is volt semmi.
Csak ő képzelt megint valami bolondságot a saját elkeserítésére.
Egész délelőtt nem vett észre semmi gyanúsat.
Délután nem jött Ábris.
Ez nagyon bosszantotta az asszonyt.
Szemmel látható volt rajta a kedvetlenség.
De azért a szokott módon telt el a nap.
Énók könnyen nélkülözte a barátját, s ő maga sokkal többet foglalkozott a feleségével, mint az utóbbi időben.
Néha úgy vette észre, hogy az asszony meglepetve s hálásan néz rá.
A szíve is dobogott, s kívánta lelke mélyén, hogy bár sohase jönne többet.
Akkor lenne ő igazán boldog a feleségével megint!
De sajnos, látnia kellett, hogy lesz egyre idegesebb délután az asszonyka, mikor a szokott idő elmúlt, s még mindig nem jött Thorsa.
- Ugyan hagyjon békén.
Ne hízelegjen, tudja, hogy ki nem állhatom az ilyen üres hízelgést - hárította el délután öt órakor ölelő karját az asszonyka.
Ica a szeme szögletéből végignézte az álnokot, s haragosan elfordult.
Kiment a konyhába, és a cseléddel kezdett pörölni.
Borzasztó hosszú az este, ha nem beszél egymással a két ember.
Ica beletemetkezett az olvasásba, s ha az ura csak zörgött is a maga újságjával, már szenvedélyesen támadt rá.
- Ne utálatoskodjék.
Egyszer veszek a kezembe valamit, most se hagy békén.
Már kibújik a bőriből a türelmetlenség miatt.
Hátha én tennék így, mikor maga hétszámra ki nem veszi a szemét azokból a nyavalyás könyveiből.
Tíz órakor lecsapta az asszonyka a könyvet.
- Nem tudom, mi lenne belőlem, ha magára volna, bízva az életem.
Meghalnék az unalomtól.
Énók kényszeredetten nevetett.
- De hiszen éppen rám vagy bízva.
- Én?
Soha!
Itt vagyok én magam magamnak.
Majd én gondoskodom a saját szórakozásomról.
De azt ne próbálja zavarni!
Felállott, bement a hálószobába, s lefeküdt.
Az ura még sétált egy keveset, s vidámabban ismételte el, amit tegnap este tragikusan gondolt el.
Majd csak visszahódítja az asszonyt.
Csak azt a léhűtőt vinné el az ördög.
Holnap utána is fog nézni, hátha elutazott.
Másnap csakugyan kiment a faluba.
A parasztok jól voltak szoktatva.
Már az apja idejében leszoktak róla, hogy az öreg paphoz menjenek apró-cseprő, ügyes-bajos dolgaikkal, s most mióta asszony volt a háznál, azóta még jobban elkerülték a papházat.
Most egy-egy hét is eltelt, hogy valami paraszttal találkozhatott volna a fiatal pár.
Be-beszólott itt-ott, de persze, nem merte szóba hozni a fiatal urat.
Hanem valahol szóba hozták kérdés nélkül.
- Aj de büszke lett a tiszteletes úr - mondta egy takaros menyecske, akivel azelőtt sokat évődött.
- Miért lettem volna, Zsófi!
Nem lettem én!
- Na, tudjuk!
Mindennap lakodalom!
- Azt mán én nem tudhassam!
Becses vendég jár a házhoz!
A pap egy kicsit elpirult, s eszébe ötlött, mennyit pletykálhattak ezek már őrólok.
- Ábris úr?
No, nem olyan becses vendég - mondta.
- A tiszteletes úrnak meghiszem hogy nem...
A pap szeme megvillámlott.
A homloka egyszerre tele lett fenyegető, haragos fellegekkel.
- Fogja meg a nyelvét! - kiáltott rá az asszonyra.
- Én nem szólok egy szót se - hőkölt vissza az asszony -, de ne tessék haragudni , mert én kimondom, ha kettőbe hasít is a tiszteletes úr, hogy az egész falu mindig azon rágódik, hogy pogányság az a nagy sütés-főzés, hosszú böjtje lesz annak.
Mert a tiszteletes asszony már legalább ezer pengőt kiszedett a télen a kasszából.
A pap majdnem sóbálvánnyá lett erre a váratlan támadásra!
Az arca kivörösödött, s elvesztette a hidegvérét.
- Mi!
Igenis közöm van, nekem is, meg a falunak is, hogy az a nagybélű egye ki a mi áldott jó papunkat mindenéből.
Nem neki adták a hozományt a tiszteletes asszony szülei, hanem a tiszteletes úrnak!
De tudom, tiszteletes úr, még csak egy jó falatot sem eszik abból tiszta jó szívvel.
- Én nem bánom, tiszteletes uram, csináljon velem, amit akar, de én, ha becsukat is, megmondom, hogy nem lesz ennek jó vége.
Elszereti a feleségét a bűnös lélek, ha nem ügyel!...
Az asszony abbahagyta a mondanivalóját, mert a pap elsápadt, s reszketve kapaszkodott az asztalba.
Tévelyegve és szédülve ment el onnan.
Kiért a mezőre, maga sem tudta, merre jár, egyre az volt az eszében, hogy vége a felesége jó hírének.
Mi mindent beszéltek már róluk!
Borzasztóan le volt sújtva , ha elgondolta, hogy az egész környék éppúgy meg van botránkozva, mint ez az asszony.
Micsoda nevetséges figura lehet ő most a pletykában.
- Nincs, nincs igazuk! - mondta végre meggyőződéssel magában.
- Az egész világ téved, csak nekem van igazam.
S most pirult el igazán, mikor a feleségét saját maga előtt védte.
Szégyen!
Szegény drága kis galamb papné, hát ilyen tűzön kell keresztül mennie.
Tisztító tűzön.
És olyanok veszik a szájukba a nevét, akik nem méltók rá, hogy a sarujának szíját megoldják!
Visszafelé indult, s haza igyekezett.
Valami csudálatos nagy bizalom és szeretet fogta el.
Valami elégtételt akart adni a feleségének.
Elégtételt maga fölött.
A feleségének, aki minden gyanú fölött áll.
S a nőnek, az asszonynak, a feleségnek azt az eszményi ideálját idézte föl maga előtt, akit előre elképzelt, s amelynek földi megtestesüléséül tekintette a feleségét, számba sem véve azokat a lényegtelen s apró eltéréseket, amelyeket lehetetlen volt fel nem fedeznie.
Most még ezt sem engedte meg magának, hogy csak egy hajszálnyi híja van az ő feleségében az asszonyi méltóságos és magasztos tökélynek.
És nagy elégtételt akart neki adni.
És kívánta, hogy bár ott találná Ábrist.
A kívánsága beteljesedett.
Ábris ott volt.
Hangosan kacagtak, s a pap megborzongott.
- Édes - kiáltott az asszonyka -, gyere csak, gyere!
Ábriska korcsolyát akar rendelni.
Ne rendeljünk nekem is?
Az asszonyka arca olyan sugárzó volt, olyan közvetlen, olyan asszonyi, olyan feleséghez illő bizalmú volt, hogy a pap megérezte, jobban mint valaha, hogy ennek az asszonynak ő a férje.
Az a másik csak játékszer, apró szórakozás, mint a korcsolya.
- Jó lesz; rendeljünk! - mondta.
- De még tán jobb lenne elkérni az enyémet.
Azt elküldenék hazulról.
Azt nagyon szeretem!
- Biz az még jobb lesz - mondta a férj, s kissé tréfásan, kissé komolyan ingatta a fejét.
- Sokkal jobb lesz, mert olcsóbb!
Ezen mind a hárman nevettek.
És a házi béke egyszerre helyreállott.