14
Érezték, hogy megint van valami köztük.
Idegességet éreztek, de csak valahol mélyen a lelkük fenekén.
Ebédnél azt mondta az asszony:
- Nagy csibész lehet ez a maga barátja.
A férj mosolygott.
Tetszett neki, hogy ilyen kicsinylő szóval említette a felesége.
De a másik percben eszébe jutott, hogy leplezi vele az érdeklődését .
Álnok az asszony.
- Nem, lelkem, az egy nagyon szerencsétlen ember.
Az asszony érdeklődéssel szólt: - Igazán?
Szerencsétlen?
A férj összerándította a szemét.
Rossz taktika volt.
Ha csibésznek hagyja, akkor legfeljebb gyerekes alaknak tünteti fel, így pedig kihívta a komoly érdeklődést .
A szerencsétlen emberek érdekesek.
Megpróbált az étellel foglalkozni...
Akár csibész, akár szerencsétlen, mi az ördögnek jött haza.
Az asszonyka bölcsen így szólt:
- Mindenki megérdemli a sorsát.
A férj a tányérjára nézett, s beszélni kezdett.
- Nagyszerű egyéni kiválóságok vannak benne.
Ami rossz, az a fajé, a társadalomé , ő nem felelős érte, és mégis ő szenvedi meg.
Az asszonyka most nem szólott közbe, hogy ne beszéljen ilyen okosan, örült, hogy hall valamit.
- Együtt jártunk iskolába.
Elemibe itt a faluban; a gimnáziumban is együtt voltunk a kollégiumban.
A negyedik osztályból vitték a katonai iskolába Bécsbe .
Nagyszerű tanuló volt.
Míg mi izzadtunk, pedig én is tiszta jeles voltam, ő addig franciát, angolt tanult, zongorázott, lovagolt, udvarolt... s másnap mindnyájunknál jobban tudott az iskolában mindent.
Az asszonyka alig várta, hogy egyre jobban megoldódjon az ura nyelve.
Minden szót lesett, és csak úgy szívta magába.
A férfi lesütött szemmel, emlékezve beszélt.
Sajnálta, hogy csak jót, s hogy annyi szépet, bámulatosat kell elmondani, szerette volna azt mondani, hogy ez olyan ember, lelkem, akivel nekünk nem érdemes foglalkozni.
De nem tudott hazudni.
Nem is mert; gyáva volt, tudta, hogy még rosszabb, ha hazudik valami nagyot, mert ha találkozik vele a felesége, úgyis vége minden hazugságnak .
Bántotta, s keserítette a férjek sorsa, hogy neki kell a vetélytárs kerítőjének lenni.
Itt sem volt még a veszély, csak az árnyéka, s ő már reszket és lemond , és ezzel elvesztegeti a fegyvereit...
Elmondta, amit csak tudott Thorsa Ábrisról, mindent elmondott.
S elhitette magával, hogy a felesége máris lekicsinyli őt amazzal szemben, s öngúnnyal szándékosan lekicsinyítette magát a nagyúrral szemben.
- Szép ember, nem olyan, mint én - mondta és fájdalmasan mosolygott.
- Tízéves korában már úgy udvarolt, ahogy a magunkfajta huszonöt éves korában sem tud.
Az asszonyka elmosolyodott.
- A magukfajta?
Hát tud az valamikor?
- Annál jobban tudott ő.
Tud is.
Arra született.
Az isten tudja, mit csinál ; úsznak utána a nők, mint a csillag után ködben a fény.
Az asszonyka, minél jobban dicsőítette az ura Don Juant, annál furcsábban mosolygott.
Dacra ingerelte a sok dicséret.
Szerette volna megmutatni, hogy ő meg tudná alázni az elbizakodott embert.
Borzasztó tisztességes asszonynak érezte magát, s azért szeretett volna minél előbb találkozni azzal az úrral , hogy megtanítsa őt a női nemmel szemben tiszteletre.
- Beszélik, hogy egy főhercegnő miatt kellett otthagyni a vezérkart.
Lehet, a főhercegnők is éppolyan nők, mint a többiek...
- De könnyen tudnak maguk ítélni a nők felett! - mondta a felesége, s végigmérte az urát.
- A semmi nők felett! - mondta a férfi.
Nem beszélt tovább.
Hallgatott.
Az arca borús volt.
A felesége hosszan vizsgálgatta az arcát.
Tudta, mi folyik a férje lelkében.
Tudta, hogy az fél , reszket, hogy gyáva és kishitű.
De nem bánta, hízelgett neki.
Látta abból is , hogy szereti, félti.
Pedig ő tudta, hogy nem fenyegeti veszély, mert őneki esze ágában sincs, hogy megcsalja ezt a hűséges, mamlasz kis urát, ezt a vén szamarat!
- Édes - mondta neki hirtelen, kissé csintalanul elmosolyodva.
- Mondja, hány asszonyt csókolt meg maga életében?
A férj elvörösödött, mintha láng csapta volna fel az arcát.
Rekedt hangon felelt.
- Én a szerelmi csókokat kérdem!
A pap még jobban, egész bíborvörösre pirult, s erőteljes hangon, mintha a templomban esküdne, kijelentette:
- Az édesanyámat és a feleségemet!
Az asszonyka elámult.
Lehetetlen volt nem hinnie.
A pap halkan hozzátette, mintha szégyellnivaló is volna a szavában, nemcsak dicsőség.
Mintha mentegetni akarná magát.
- Nekem sohasem volt nőrokonom.
Nem voltam hozzászokva az asszonyokhoz.
Az anyámon kívül senkim, s ő velem volt mindig, a kollégiumba is eljött velem, hogy megőrizzen, felneveljen, papot építsen belőlem...
Haláláig együtt voltunk...
S az ő emléke után más az én szívemhez nem jutott közel, csak te...
Az asszonyka nevetve, csillogó szemmel nézett az urára.