19
Úri napok jöttek, boldog idők, amikor úgy érzi az ember, hogy ezekre a hetekre szokás később visszagondolni, hogy "de jó volt akkor !"
Ábris, amilyen hamar beleilleszkedett a fiatal házasok hangulatába, oly hamar bele is nőtt az életükbe.
Mikor harmadszor jött, már úgy tetszett, nem is tudnának meglenni nála nélkül.
Úgy csudálkoztak el néha, mint a paraszt, mikor krumplit eszik: "hogy tudtak meglenni e nélkül valaha !"
Nagyon hasznos ismeretei valának Ábrisnak, s mint Énók örömmel jegyezte föl, nem a zongoráról, nem a könyvekről, nem a haszontalan örömökről, hanem a konyháról.
Mikor az asszonyka vidáman elpanaszolta neki, hogy kellett megtanulnia főzni , egyszeribe kiderült, hogy Ábrisban mesterére akadt.
Úgy tudta ez a nagy ember az ízeket és azok vegyi összetételét, hogy gusztus volt hallani.
Énók egyáltalán nem konyított a konyhabeli rejtelmek tudományához, neki valóban nem is volt érdemes főzni, mert mindegy volt, akármit adtak elébe, ha azt hallotta, hogy a felesége főzte, megette a fűrészport is, s azt mondta rá:
- Így nem tud főzni senki a világon!
Ilyen jót nem ettem soha, mióta élek.
Ábris ellenben elsőrangú szakértő volt ezen a téren.
Lehet, hogy egyébben is, de azt most nem vették észre.
De az imponáló volt, hogy Ábris még a beszerzési forrásokat is ismeri.
Volt tehát egy rendkívül érdekes közös témájuk.
Mégpedig olyan, amely közel hozza a beszélőket.
Emiatt Ica asszony hamarosan még azt is elfelejtette, hogy alaposan kikérdezze Ábrist a múltja felől.
Csak ígérgette, hogy:
- Várjon csak, várjon, de kivallatom egyszer!
Akkor nem fog nekem mosolyogni , mert tudja, fütyülök a diszkréciójára.
Olyan férfit nem ismerek, aki asszony-dologban diszkrét tudna lenni.
Az olyan férfi nem is férfi, az csak afféle nagyképű, akinek nincs is mondanivalója.
Ábris is nevetett rajta, meg az ura is, s tovább folyt a lecke, mégpedig igazi szenvedéllyel.
A világtól elvonult katonatiszt kezdte azt a magasabb művelést végezni az Ica életében, amit a Magyar Gazdasszonyok Iskolájában is meg lehet szerezni.
Énók a leckék alatt csak azért nem unta magát, mert a feleségét hallani még akkor sem volt unalom neki, ha csupa konzervgyár venné is körül.
A konyha azonban remekül fellendült.
Nagy szerencse volt, hogy Zsuzsiban kitűnő segítséget nyertek.
Igaz ugyan, hogy a tiszteletes asszony most is leszidta naponként kétszázszor, de ez már igazán csak formaság volt.
Erkölcsnevelés; hogy az egyszerű parasztlány el ne bízza magát.
Pompás volt, mikor Thorsa Ábris fehér kötényt kötött s kiment a konyhába, hogy személyesen bontsa ki burkaiból a bélszínt.
A falusi mészárost fejbevágás terhe alatt tanította ki, milyen húst hozzon.
Ilyenkor Énók, mikor már kedvére elunta magát a kuktáskodásban, vagy inkább szájtátásban - mert őrá ugyan semmit sem bíztak, lévén neki egyszerre két bal keze -, szépen bevonult az írószobájába, s törhette a fejét olyan prédikációkon vagy emlékiraton, a papi fizetésrendezésről, amilyenen jólesett.
Senki sem zavarta.
Sőt efféle hízelgő támadásokkal aposztrofálta a kis felesége:
- Bizony, csak dolgozz te is!
Mert azt akarom, hogy nagy pap legyen belőled!
Hadd érvényesítsem a tudományomat!
Nagy lakomákat akarok rendezni!
Olyat, hogy a püspök is megnyalja utána az ujját.
Énók nevetgélt, és fenekedett, mert nagy volt benne az ambíció.
Általános feltűnést keltett nagyszerű elaborátumával, amely csaknem általános helyesléssel találkozott, Helyeselték tudniillik, hogy a papi fizetést olyan magas összegben állapította meg, amilyent eddig senki sem mert kérni.
De nem helyeselték; hogy az államtól kívánja.
Mikor megy az keresztül a miniszterek tárcáján!...
Bizony alighanem könnyebb volna a paraszt zsebéből préseltetni ki.
Azt még az állam sem bánná.
Énók hírét hallotta, hogy az esperesnek nagyon kedvére volt a munkája, s azt mondta az öregúr, hogy ezt a fiatal kollegát meg kell választani a tavaszi gyűlésen egyházmegyei aljegyzőnek.
- Sic itur ad astra! - mondta a feleségének.
- Ez a dicsőség első lépcsője.
Az asszonyka ugrált, táncolt örömében, s ezerszer összecsókolta.
Aztán azt mondta:
- Nagyon jó!
Csak hadd jöjjenek hát azok a papok.
Olyan lakomát csinálok nekik , hogy tíz esztendeig nem felejtik el...
De most már nem is habozok tovább, muszáj meghozatni azt az újfajta fagylaltgépet.
Kérek pénzt.
Bájosan nyújtotta a tenyerét, mintha ajándékot zsarolna ki az uracskájától.
Ez kihúzta az asztalfiát, s kotorászott benne.
- Jaj, drágám, ha azt hiszed, hogy ott van! - kacagott hangosan az asszony, mint aki igen jó tréfát csinált.
- Onnan én már kiszedtem az utolsó fillért is.
- Az lehetetlen! - mondta az ura.
- Itt volt az egész államsegély!
Most már egy félévig nem kapunk annyi készpénzt.
Négyszázhatvan korona volt itt!
Hát miből élünk akkor...
Ezek a parasztok nem akarnak halni, még az a vén is meggyógyult a karácsonyi áldozás után.
Nincs stóla!
Most az egyszer a tréfa nem volt igazi tréfa.
- Hát, ha nincs, akkor nem kell - mondta Ica.
- Van nekem.
Sarkon fordult, s trillázva elszaladt.
Énók a pokolba kívánta az egész konyhát Ábrissal együtt, aztán beletemetkezett a könyveibe, s úgy tett, mint a régi iskolai földrajzban a teve, ha jön a számum ; homokba dugta a fejét.
Az asszonykának csakugyan volt pénze.
Volt neki a postatakarékban kétezer koronája, amit külön kapott apukától.
Ebből került ki a fagylalt-gép is, meg az újabb bevásárlások is.
Minden.
S folyt a szakácskodás vígan tovább.
Úri élet volt a háznál.
Jobb nem is lehetett.
Reggeltől estig törték a cukrot , kiszemelték a mazsolát, darálták, s főzték a kávét, és két kis parasztlányt kellett csak tűzrakónak becsalogatni.
Jött akármennyi.
Nagyon jók a parasztgyerekek télen, mikor az "édes szülém" nem bánja, akárhol csavarognak , csak enni ne kérjenek.
Mint az álom, úgy múlt el a hónap.
Már februárba is erősen belebonyolódtak, s előreláthatólag hamar ki is keverednek abból, hiszen február a legrövidebb hónap egész esztendőben.