17
A kis papnén rettenetes elkeseredés vett erőt.
Iszonyú szerencsétlennek és szörnyen megalázottnak érezte magát.
A szemébe könnycsepp erőszakoskodott fel , s alig bírta megállani, hogy az ének bömbölése alatt hangos sírásba ne törjön ki.
Hát ő olyan semmiséggé, oly kicsi észrevehetetlen asszonnyá lett, hogy egy fiatalember meg sem látja, s mikor ő az egyetlen úriasszony valahol, nem tudja egy pillanatra az egyetlen úriember érdeklődését felidézni.
Nem köszönt!
Sem amikor jött, sem amikor elment!
Pedig gyakran nézett rá - de nem elég gyakran ...
Milyen megaláztatás!
Bizonyára elcsúfult, mióta itt van a falun, s oly közönségessé lett, hogy egy városi úr csak mosolyogni tud rajta, de észrevenni s úrnőnek nézni lehetetlennek találja...
De ezt mind az urának köszönheti!
Ó, az a szerencsétlen szerelem!...
Hogy neki paraszttá kellett lennie!...
A zsebkendőjét felemelte a szeméhez, s fejét az ima ürügye alatt lehajtva , letörülte a könnycseppeket.
Akkor felnézett az urára, s annak az arcán nagy megdöbbenést látott.
Elmosolyodott rá.
Hát legalább van mégis valaki, akinek ő a főgondja.
Hálásan nézett megint az urára, mintha alamizsnát kapott volna tőle.
S erre elmúlt a keserű érzés, melyet az életben való nagy magánosság keltett benne.
Megint odamosolygott az urára, s mikor látta, hogy annak is felderül az arca , nevető kedv fogta el, hogy szeretett volna felugrani és körültáncolni a tágas templomban.
Hamar fel is állott, s bár még teljes két sort kellett volna végighallgatni a templomi etikett szerint, pár pillanatig meghajtva bájos fejecskéjét, gyorsan kiment.
Mielőtt a papnészékből kilépett volna, még egyszer odavillant a szeme az ura szemébe, köszönt neki, nem úgy, mint az a bárdolatlan és felfuvalkodott ember!...
Odakinn felmosolygott az égre.
Ragyogó napsugár öntötte el egész alakját, s oly fényessé lett abban a pillanatban, amelyet még a templomajtóban töltött, az ura szeme előtt, hogy a papnak mintha angyal jelent volna meg.
Sietett haza.
Letette a nagy télibundát s az ablak elé állott.
Várta a népet, amelynek a papi udvaron kell keresztül menni.
De nem jött senki .
Az ének tovább folyt rendületlenül.
És akkor rettenetes meghökkenés lepte meg.
Hisz ő most megbontotta az istentisztelet rendjét.
Neki nem kijönni kellett volna a templomból, hanem odaállni az úrasztala elé s vezetni az asszonyok sorát.
Füle tövéig elvörösödött.
Rémlett neki, hogy az ura intett valamit, mikor kifelé indult, bizonyára azt, hogy hova álljon...
Na, szegény, meg lehetett lepetve , mikor látta, hogy a felesége egyszerűen elfeledkezik az egész úrvacsorai ceremóniáról, s kimegy.
Hangosan felkacagott, olyan furcsának tetszett neki ez a dolog.
Kacagott az urán , még jobban a parasztasszonyokon, akikről most jut eszébe, hogy mennyire izegtek-mozogtak és nézelődtek feléje.
Persze hogy őt sürgették, lépjen ki már az úrasztalához, mert addig másnak nem illik, míg a papné meg nem kezdi.
Azok ugyan hoppon maradtak, és ő kacagott rajtuk.
És aztán egyszer csak elpirult.
Az villant az eszébe, hátha az asszonyok mindent kitaláltak!
Már ismerte a parasztészt, amely minden rosszra jó s nem is kételkedik benne, hogy az ő elindulását rögtön összefüggésbe hozták a Thorsa Ábriséval.
Jézus Krisztus, lesz itt pletyka a három ünnepen.
A száját ijedten kicsucsorította, mint a gyerek, ha hibán kapja magát, s újra meg újra összecsapta a kezét.
Az ének távoli hangja beszűrődött hozzá, s tisztán hallotta, amint dalolták hogy:
Életnek vize, nyiss magadnak utat...
A szomjú hivek keresik a kútat...
Ő bizony, úgy látszik, nem szomjú hív, mert megszökött a szent kút elől!...
Nem baj, úgyis kap belőle, idehozzák a maradékot, s azt az ebédnél el kell fogyasztani.
Ráadásul itt lesz a kurátor is meg a bíró is az ünnepi ebéden .
Kellemetlen szokás!
S még kellemetlenebb, hogy neki ilyen hamar igazolnia kell magát.
Ej, mit, lesz, ahogy lesz!
Azért van az embernek okos ura, hogy kivágja a feleségét minden bajból, amit az maga gyűjtött szelességből a saját fejére.
Ebben aztán megnyugodott, s újra megjött a jókedve.
Csak az az ének ne tartana már soká.
Roppant éhes volt, és erről eszébe jutott a konyha.
Rögtön kiszaladt.
Zsuzsi már készen várta.
Az ebéd készen volt, semmi sem égett oda, semmi sem kozmásodott meg, a levest is éppen befőzte a lány s hozzáfogott a tálaláshoz.
" Mégis ritka ügyes lány ez a Zsuzsi - ismerte el magában a tiszteletes asszony -, jól vagyok vele."
S hangosan azt mondta.
- No, csakhogy egyszer nem kell veszekedni...
Látod, neked jó!
Nekem is rossz, ha rossz vagy, neked is.
Azt hiszed, arra való az én tüdőm, hogy rád fújjam ki!
Van arra még egyéb szükség is.
Meg aztán nem is vagy már kisbaba, hogy ennyit se lehessen rád bízni.
Ha délután vendég nem jön, elmehetsz egy órára a faluba.
Ezzel sarkon fordult s bement.
Ha nem muszáj, nincs kedve ételszagúvá tenni a ruháját.
Ejnye, még mindig énekelnek.
Sajnálta, hogy kijött, odabenn könnyebben múlt volna az idő.
És az úgyis igen furcsa, mikor a tiszteletes úr bibliai mondásokat sugdos az ember fülébe, de az meg még furcsább, mikor a végén megebédelteti saját magát.
A kis papné még nem volt hozzászokva a szent élethez, s nem félt profán szemmel nézni a szent ceremóniát.
Nevetett, de megérezte a saját hangján, hogy igen éhes.
Csak jönnének már, mert rögtön elájul.
Az ebédlőben meg volt terítve az asztal; hosszú fehér abrosz, a ragyogó porcelántányérok, a csillogó evőeszközök, mind oly hidegek voltak, hogy Ica asszony dühös lett s nem tudta, nem fogja -e a jövő percben mind földhöz csapkodni a szemtelenül szembetolakodó terítéket.
Nagyon keserves dolog a várakozás, kivált éhesen, a kész ebéd mellett.
Nagy jellemerő kell ahhoz, hogy az ember ne rontsa el az étvágyát.
Már kék és zöld karikát szikrázott a szeme, mikor ráismert arra az énekre, amely valahára kifelé tessékeli az embereket.
A hátralevő percek még keservesebbek voltak ; kiszámította, hogy az ura szántszándékkal késik, mert útközben sorra megáll beszélgetni az emberekkel, részint azért, mert illik, hogy karácsonyi templom után sorra kezet fogjon a pap mindenkivel, részint, mert úgyis nagyon ritkán beszélhet velök, s ennek az asszony az oka.
Ica összecsikorgatta a fogát, s szívesen kergette volna az egész falut a pokol fenekére, csakhogy az urát hamarabb kapja a keze közé.
Na, hál istennek, hát mindennek vége van egyszer!
Sose hittem volna!
Nagy csizmák kopogása hallik az udvarról a lépcsőre, onnan a tornácon végig az ajtóig.
Itt a pap, de az ördög vigye el őket, itt a kísérete is.
Két nagy gubás ember lép be előre, s csak utána a férje.
S neki még nyájas arcot kell öltenie, mikor legszívesebben seprűt fogna rájuk.
- Édes lelkem - mondta a pap, s gyöngéden, félve szólal meg -, mulattasd el egy kicsit a kurátor úrékat, nekem még el kell mennem.
Ica asszonynak tátva maradt a szája is a bámulattól.
- Beteg az öreg Csutorás, itt van a fia, hogy utolsó úrvacsorát kíván az apja .
Szegény a halálos ágyon van!
A haldokló kívánságát szent papi kötelességem meghallani.
- Bizony, bizony - integettek a parasztok, s lelendítették a gubát a vállukról.
A galamb papné tévelygő szemmel csak elnézett rajtuk, aztán nem szólt semmit , hanem befordult a másik szobába.
- Tessék letenni a gubát, kurátor úr, bíró úr - szorgalmaskodott a felesége helyett a pap; - tessék kényelembe tenni magukat, a feleségemnek ugyan reggel óta van valami kis baja, sajnálom is, hogy itt kell hagynom, de hiába, ez a kötelesség...
- Ez bizony, bizony ez! - integettek azok, s otthonosan letették a gubát.
Az egyházfi is bejött, és hozta az úrvacsoráról fennmaradt kenyeret és a bort egy százesztendős ócska cserépkorsóban.
A pap előszedte a könyveit, amire szüksége volt a házi istentisztelethez, aztán aggodalmas szívvel ment be a másik szobába a feleségéhez.
A legutolsó szobában, a hálóban találta meg.
Ott ült mereven egy széken, háttal az ajtónak.
- Elmegy? - kérdezte fojtott hangon az asszony.
- Elmegy? - ismételte az asszonyka.
- Elmegyek - mondta sóhajtva, hideg verejtékkel a férfi.
Újra elfordult s mereven kinézett az ablakon.
Sokáig szótlanul állott mellette a férje.
Végre szóra bírta magát.
- Ne légy olyan nehéz természetű, drágaságom!
Lásd, minden embernek megvan a maga kötelessége.
Igaz, nagyon kellemetlen éppen most, mikor a legjobban esne leülni a kis feleségem mellett a jó ebédhez!
Tessék indulni, menni...
De ez csak egyszer van egy esztendőben.
Hát a katonának, akinek akkor kell lóra pattannia , amikor megfújják a trombitát.
- Micsoda szamár beszéd ez.
Mikor fújták meg a trombitát magának karácsony első napján délben?
Majd én valami baka felesége vagyok talán.
A tisztek bizony meg is ebédeltek azóta az egész világon.
- Édes, hiszen még nincs is későn!
Egy óra.
- Igen, tíz óra óta lesem, mikor hagyja abba már azt az unalmas darálást.
- Lásd én is ki vagyok fáradva, mégsem panaszkodom.
- Mi közöm nekem magához, menjen, hiszen elkésik.
Én, ha kiáltok a cselédemnek s ennyi ideig nem jön, elcsapom!
Magának is kiáltott a gazdája.
Ott várja a vén Csutorás, azt hiszik, hogyha papot hívnak hozzá, akkor már rögtön meghal.
A pap hallgatott, s tétova pillantással nézte a feleségét.
Szerette volna megtenni, hogy elébb megebédel, s csak azután megy a vén paraszthoz.
De tudta , hogy ez lehetetlen.
Ebben a parasztok igen követelők.
Főben járó dolog lenne belőle.
Nem olyanok ezek a kemény nyakú magyarok, mint a jámbor felvidéki tótok , akikkel azt teszi a pap, amit akar.
- Van parancs, aminek nem lehet ellentmondani - dünnyögte kedvetlenül.
- Nagy úr vagyok!
Úriasszony lett belőlem, az már igaz!
Mit ér, hogy maga egész nap, egész héten lebzselhet, lophatja a napot.
Nem az az uraság.
Azért tartják , mert ők az urak, megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy egy urat tartanak maguknak, akinek akkor parancsolnak, amikor nekik tetszik.
Nagyszerű , mondhatom, kapások parancsolnak az uramnak, piszkos csűrhének a kegyétől függ , hogy lesz -e holnap ennivalóm.
- Az Isten szolgája vagyok - igyekezett méltósággal mondani a pap.
- Igen, menjen hát az Istenhez panaszra, hogy a piszkos vén paraszt most citálja magához.
Próbáljon csak el nem menni.
Holnap kicsapják.
- Nahát akkor nem megy el.
- Menjen...
Csak menjen.
Magának köszöni, amit kap.
A pap indulóra lépett, s megállott.
A homlokát verejték borította.
Máris nagyon hosszúra nyúlt a diskurálás, mit gondolnak odakinn a parasztok!
- Hagyjon békén...
Hozzám ne nyúljon!
- Úgy menjen el, hogy rögtön levelet írok.
Villámszikraszóró csend lett.
- Mert én nem tűröm ezt a cudar életet tovább.
Engem itt mindenki megalázhat kedve szerint, urak, parasztok.
Egy kicsapott tiszt nem tartja szükségesnek , hogy leviziteljen nálam.
Olyan embernek a felesége vagyok én, akit semmibe sem vesz senki!
Ha a templomba megyek, sértéseket kell nekem elszenvedni.
Az a nyomorult fitymál engem?
Mi lett belőlem.
Úristen, mi lett énbelőlem, hogy az az ember merészel így lenézni engem.
Végignéz a nyílt templom előtt, mint egy cselédet, úgy bámul rám, mint valami orfeumi dámára, s nem tartja szükségesnek , hogy diszkrét legyen, s hogy köszönjön, mikor jön, meg mikor elmegy.
Azt mondom magának, hogyha nekem elégtételt nem szerez, akkor...
Csak úgy reszketett a dühtől.
A férje elsápadva hallgatta a beszédét.
- És ez nem elég.
Alig ocsúdok fel az egyik halálos megszégyenítésből, amely miatt nem bírtam az úrasztalához menni, mert ha azt nem akartam, hogy ott szédüljek el mindenkinek a szeme előtt a dühtől, ki kellett jönnöm , szégyenszemre!
S akkor ez nem elég!
Másik szégyen jön rá.
Annak a bebizonyítása , hogy csakugyan nem érdemlem meg, hogy tisztességes ember többet az életben kalapot emeljen előttem!
Hiszen utolsóbb az uram az utolsóknál.
Próbálna az a vén dög paraszt odaizenni Thorsa Ábrisnak, hogy addig nem tud jóízűen ebédelni , míg ő nem ad neki egy kis étvágygerjesztő borocskát, kenyerecskét.
Tudom Istenem, repülne kifelé a követ, ahelyett, hogy Thorsa Ábris egyedül hagyná a feleségét két baromi vadállattal... még hogy ő mulattassa őket!...
Hogy akasszák fel magukat.
A pap sápadozva húzta be magukra az ajtót.
Idejében, már magasra kezdett emelkedni az asszony hangja.
Ha meghallják a parasztok.
- Istenem, istenem - nyögte -, mit tegyek? mit tegyek?
Olyan szívesen megtennék mindent a kedvedért, de amit nem lehet, nem lehet.
Igazad van, szolga vagyok, s nemcsak az Isten szolgája, hanem a parasztoké is, és ezen nem segít más, csak ha belátod, hogy nem alacsony munka az, amire fel vagyok használva, hanem magasztos.
És bizony azon az egyszerű és tudatlan népen még akkor sem lehet csudálkozni, ha hetvenkedve bánna velem.
Gondold meg, micsoda nagy áldozatába kerül annak, hogy minket papokat itt tart, úri módon ellát a maga szegényes , keserves keresményéből.
Jaj, istenem, de nehéz az élet.
Ha nem akarod belátni...
- Nem akarom?
Nem?
Hát nem eleget tűrök?
Nem odáig jutottam már a nagy tűrésben , hogy nem is lehetne lejjebb süllyedni!
Menjen a szemem elől, hálátlan , szívtelen, én feláldozom magamat, a múltamat, a társadalmi állásomat, az egyéniségemet.
Ugyan maga mit áldoz?
Azt talán, hogy kénytelen boldog lenni !
Nagy áldozat.
Látszik rajta, milyen keserves dolga van.
Olyan kövér máris, mint valami hízó, nem tudom, mi lesz belőle tíz esztendő múlva.
Nem tom, mire hizlalom.
Eh, csak menjen mindenikünk a maga dolgára.
Maga menjen a beteg parasztjához, én meg írni.
Megmondta az én mamukám, hogy ha bajom lesz, csak írjak, mindig nagy szívbeli örömmel lesz segítségemre, hogy elváljak az uramtól.
- Ez az oka mindennek - sziszegte a foga közt, megdühösödve az ember.
- A mama!
A mama!
- Kikérem magamnak.
Még csak az van hátra, hogy a mamát is bántsa, nem elég, hogy engem kínoz?
Fújt és lihegett, s legjobban bosszantotta, hogy haszontalansággal telik az idő , s az ura, ahelyett, hogy már régen elintézte volna azt a vén haldoklót, itt ácsorog és szaporítja a szót.
- Mégse megy? - kiáltott rá.
- Csak velem tud feleselni; azt tud!
Csak menne már a szemem elől - jobb vón, ha már haza is jött volna!
A pap észbekapott, hamarosan meg akarta csókolni a feleségét, de az nem hagyta magát, hanem vércse-szemmel húzódott félre.
Ő pedig örült, hogy több szó nélkül elmehet.
Amint az ajtót behúzta maga után, felsóhajtott.
Hajh, lesz -e vége valaha ezeknek a házi pöröknek?
Keserves ám így az élet...
Vidámnak akarta mutatni magát, de bizony az arcáról messze tüzelt az imént felkavart vihar.
- No, menjünk Gábor - szólt a harangozónak.
- Menjünk, tiszteletes uram?
- Hát akkor menjünk, tiszteletes uram.
Felszedte a csomagját, s egyenesen indult.
A másik két paraszt a nagygazdák fesztelenségével ült a kályha mellett egy-egy széken, s arról diskuráltak, igaz -e, hogy a muszkák a télen ránk uszítják a rácokat.
- Hát már a tiszteletes uram csak jobban tudja.
- Én sietek - mondta a pap -, kérdjék meg a tiszteletes asszonyt, ő is olvassa az újságokat.
- Na, mán a tiszteletes asszonnyal csak nem beszélünk okos dologról - mondta a kurátor.
A pap elnevette magát, s igazat adott a parasztnak.
Nem jó az asszonnyal okos dologról beszélni.
A tiszteletes asszony csak akkor jött elő, mikor az ablakból látta, hogy az ura már az udvaron van.
Akkor is átkerült a konyha felől, s elébb Zsuzsin adta ki a mérge fölöslegét .
Csak akkor ment be, mikor már minden veszély nélkül mehetett.
- Mit csinál a kislánya, kurátor úr?
Nem ótvaros már? - kérdezte.
- Hát bizony télen nehezen múlik...
Nagyon szeretik a diót, pedig eleget mondom , hogy ne pofázzák annyira...
- Pedig szép kislány vóna - mondta a galamb papné.
- Gyerek, hát gyerek - mondta a kurátor bölcsen -, a parasztgyerek mind egyforma , mindnek az orra alatt a szája.
Hanem majd ha a tiszteletes asszonyé fog itt ugráncsolni!
A mán szép lesz.
A papné csiklandósan felnevetett.
- Ne beszéljen ilyen furcsákat, kurátor uram.
- Nem bolondság az, tiszteletes asszony.
Kell a!
Mer míg az első gyereke meg nincs az asszonynak, addig két ura van, az egyik az ura, a másik meg az ördög , aki ott lakik a füle megett.
Tudom én!...
- Nézze meg az ember - kacagott az asszonyka -, hogy így szemtől-szembe letromfol!
Mindnyájan nevettek, s olyan szaporán jöttek egymás után a replikák, hogy alig vették észre, már itt is volt a tiszteletes úr a betegtől.
A pap nagyon boldog volt, hogy jókedvet s hangos kacagást talált.
Első dolga volt, hogy odalépett a feleségéhez és megcsókolta.
Az asszony olyan jéghideg arccal tűrte, mint egy szobor.
A férfi megijedt tőle, s aztán oly udvarias és gyöngéd lett, mintha legalábbis nagybeteg volna az asszonyka.
Megebédeltek.
A galamb papné igazán elragadó volt.
De folyvást a parasztokkal beszélt, az urához még véletlenül sem intézett egyetlen szót sem.
Énók erőltetve nevetett s várta, mikor lesz vége az ebédnek.
Félt a következményektől, maga sem tudta, miért, de úgy sejtette, nincs vége semminek.
Hátra van még a fekete leves.
Az ebéd után a gazdák elköszöntek.
Az asszonyka szívesen elbocsátotta őket, a pap nehéz szívvel.
Most, most következik a nehéz óra, gondolta; oly fáradt volt, s oly nagyon keservesen esett neki, hogy ily nehéz köd telepedett vidám és örökké napos boldog életükre, hogy nem bírt semmit kitalálni, mivel lehetne megtörni a varázst.
Mikor a vendégeket kikísérte, s utána bejött, nagyot sóhajtott, csak akkor nyitotta be az ajtót.
Odament a feleségéhez, s lassan, gyöngéden, meghatottan állott meg felette.
Az asszony az ezüstöt törülgette.
- Hagyjon békén! - kiáltott fel az asszony, amint az ura hozzáért, hogy megölelje.
A férfi karja lecsüggedt, s téveteg szemekkel bámult rá.
Nem tudta, nem üti -e meg mindjárt a guta.
Maga sem értette magát, miért van ennyire legyávulva.
Máskor is volt összetűzésük, ennél hevesebb is, mégis mindig kibékültek.
De fájni kezdett a szíve, s egyre jobban fájt; meg lehet érteni az asszonyt?!
Szívtelen?
Oktalan ?
Szeretetlen?
Aki szeret, tűr.
Az asszony nem tűr: nem is szeret.
Miket mond!
Eleinte felfordult benne rá az ész.
De ahhoz is hozzá lehet szokni, hogy olyanokat hallgasson el az ember, amilyet csak egyszer szabad hallani az életben.
Egyszer hallani, s akkor jöjjön a halál!
Míg ő érzékenykedve állt egy helyben, a felesége nagy szorgalommal törülgetett meg minden darabot s elrakta a helyére.
Úgy látta, mintha kissé lehiggadt volna.
Talán ezzel a kitöréssel elmúlt az indulata!
Újra merészelt egy ölelési kísérletet.
- De hagyjon békét! - kiáltott az asszony.
- Utálatos hízelgő.
Most persze jön hízelegni, de reggel óta nem jutott eszébe, hogy megcsókoljon.
A férfi fellélegzett.
Már megindul az a furcsa eszmecsere, amelynek folyamán kibékül a hangulat.
Felvette a kesztyűt, s ebben a jól megszokott tónusban felelt:
- Hiszen édes, a templomban is az volt a bajom, hogy nem szaladhattam oda hozzád , hogy megcsókoljalak.
- Ugyan ne hazudjon.
Maga gondolna olyat!
Éppen maga!
Ahhoz szeretni kellene a feleségét!
Hát még ahhoz, hogy meg is tegye!
Ugye nem tenné meg...
- Hagyjuk a maga szerelmét, az már csak olyan, mint az az étel, amit ott tartunk a sparherten déltől estig, hogy ki ne hűljön.
A felesége lenézően pillantott rá.
- Utálatos, mikor így nevet!
Mit nevet?
Nem tudom, mit nevet!
Nagyon szomorú dolog ez!...
Sohasem tud egyeben nevetni, csak a feleségén.
Ugye nem jött hozzám, hogy megcsókoljon.
- Ah most, mikor senki sem látja.
De a templomban!
Mindenki szeme előtt.
- De lelkem, azt hitték volna, hogy bolond vagyok.
- Hát aztán?
Én bizonyosan nem hittem volna.
Én büszke lettem volna rá, hogy az uram annyira szeret, hogy olyat tesz meg értem, amit soha senki sem tett meg még a feleségéért.
Ha megcsókol a templomban!
Azt már nevezem szerelemnek.
- Drága kis galambom! - kiáltott fel a férj, s most már nem tétovázott, hanem ölbe kapta a feleségét, s elkezdte összevissza csókolni.
De az asszony, mint egy vadmacska sziszegte:
- Szemtelen!
Nyomorult!
Gazember!
Aki egy védtelen nőre rohan!...
A szemtelen és nyomorult gazember minden fogát megmutatta a kis védtelen nőnek.
De az asszony egy szóval lerontotta azt a derült hatást, ami lassan kiözönlött volna már.
- Pimasz semmiházi! - lihegte s a szeme gyűlölködve fehérlett ki.
- Koldus nemzetség!
Velem mer így bánni?
Egy Gaáthy-leánnyal mer így bánni?
A férfi egyszerre fakón és értelmetlenül meredt el.
- Pfuj, pfuj! - ontotta a szitkot az asszony.
- Megtiltom magának, hogy többet ebben az életben hozzám nyúljon.
Csak akkor, ha én akarom.
Én emeltem fel magamhoz, hát azt akarom, hogy úgy szolgáljon, mint egy sipszi.
Ha füttyentek , akkor azt tegye, amit én kívánok.
S amit parancsolok, megtegye, mert kirúgom , mint a rossz kutyát.
A férfi elámulva, megsemmisülve hallgatott.
Mikor elhangzott a rettenetes szidalom, amelynek minden szavától elállott a szíve verése, s látta, milyen parancsolóan és megvetően fordul el tőle a felesége, tudatára jött, hogy mégiscsak oktalan dolog eltűrni, hogy így tapodják lábbal az ő férfiúi méltóságát.
Kiegyenesedett s mennydörgő hangon kiáltott rá az asszonyra:
- Csönd!...
Megtiltom neked, hogy még egyszer ezen a hangon beszélj velem.
Én tiltom meg!
Én vagyok a férfi, s én emeltelek magamhoz!
Most az asszony veszítette el a fejét, s meglepetésében nem tudta, hogy viselje magát.
A pap abban a pillanatban már meg is engesztelődött; valamivel alantabb hangon s kissé műharaggal folytatta:
- Gondold meg, hogy a házasságnak kölcsönös türelemmel kell tele lenni.
Nem szabad a másikat játékból, könnyelműségből lelke legnemesebb pontján sérteni meg.
Az asszony már magához tért, már megérezte, hogy megint ő van felül.
Lenéző pillantással mérte végig, s türelmetlenül mondta:
- Ugyan nem szeretem, ha nekem prédikál!
Ámde most a férj úgy sejtette, nem szabad engednie, hogy az emberi méltóság piedesztáljáról ledöntse a szerelem, s méltósággal folytatta:
- Elfelejted, hogy nekem is vannak olyan lelki érzékenységeim amelyek nélkül nem volnék ember, nem volnék férfi.
Nyomorult pária volnék, aki nem méltó rá, hogy élettársad legyen.
- Bizony nem méltó rá - sóhajtott őszintén, bánatos szomorúan az asszonyka.
A férfi újra le volt sújtva.
- Hát akkor hogy élünk együtt? - kiáltott.
- De édes, édes, gondold meg, mit beszélsz, hisz ez borzasztó; ha elhiszem, amit mondasz, akkor azonnal a kétségbeesés örvényébe kell süllyednem.
- Ugyan ne szavaljon nekem örvényről...
Különben is maga jól tud úszni, majd csak átvergődik.
A férfi, tudja isten, miért, úgy érezte, hogy nem szabad engedni, hogy elsekélyesedjen a vita.
Példát kell statuálni!
Kellő komolysággal s csinált fenséggel szólalt meg:
- Édes!... vagy érett ember vagy, s akkor okosan lehet veled beszélni, vagy egy haszontalan kisgyerek vagy, és akkor tudom, minek nézzelek.
- Mi vagyok én? - tátotta el a száját az asszonyka meglepetésében.
- Mi vagyok én?
Csakhogy egyszer már kibújt a szeg a zsákból.
Csakhogy egyszer meg merte mondani a gondolatát.
Gratulálok, végre tisztában vagyunk.
Óh, nem vagyok komoly, érett ember, de haszontalan kisgyerek sem!
Afelől biztosíthatom ...
Félbolond!
Hisz ez tisztára félbolond, ha ilyeneket mer nekem mondani.
Nem fél , nyomorult, nem reszket, hogy többet nem szólok magához?
Mi vagyok én, hogy így mer velem beszélni.
Már nagyon is jó voltam, már nagyon is sokat megengedtem egy ilyen alattomos gazembernek, hogy így kinyílt a szeme.
De megálljon, majd elharapná még a nyelvét, amiért kimondta ezt a szót!
De régen tele volt már vele, hogy nem bírta tovább tartani.
Fog még maga nekem hazudni, hogy nem úgy gondolta!
Fog még maga könyörögni, hogy felejtsem el!...
Szégyen, gyalázat, így mer velem beszélni egy senki, aki elvesztette az eszét!
Pusztuljon a szemem elől, hogy ne is lássam többet!
Menjen a Tiszának, ott a helye.
Mi közöm hozzá !
Eddig reszkettem, a szél meg ne fújja! míg jó volt, míg megérdemelte!
De most már vége.
Felőlem mehet ebben a percben, amerre a szemével lát...
Ez az a nagy fogadalom, amit a mamának tett, hogy nem lehet az életben olyan pillanat, amikor elfelejti, mivel tartozik nekem!
Azért, amit érte tettem!
Otthagytam érte mindent, s most mi vagyok?
Egy parasztasszony is parancsol nekem!...
Úriasszony vagyok én?
Úriasszony?
Egy Thorsa Ábris arra sem méltat, hogy tiszteletét tegye nálam, vagy legalább tisztelettel köszönjön, ha meglát.
De nem, hátat fordít ...
Hátat fordít úgy, hogy nekem a szégyen miatt el kell menekülnöm az emberek szeme elől, még úrvacsorát se vehetek!...
Jaj, szégyen, szégyen, utolsóbb lettem az utolsónál.
Jaj, mamám, mamám!
Ezzel rettenetes zokogásban tört ki.
Pap Énók megsemmisülve hallgatott.
Vége volt a férfiasságának; jól jósolta Ica, szívesen borulna már térdre, hogy visszaszívjon minden szót.
Ó, be szívesen levezekelné nagy bolondságát, csak most azonnal elmúlnék a hatása.
De nincs mit tenni, áll, áll, s bámul.
Az asszonyka leborul a dívány sarkába, s úgy zokog, oly szívet tépően, mint aki egyszerre vesztette el minden atyafiságát, felmenő és lemenő ágon, s most már egyes-egyedül áll e világon.
A férje meghatva nézi, s átkozza magában azt a pillanatot, amikor a felesége előtt férfiúnak akart látszani.
Nincs az asszonyoknak férfiúra szükségük, férj kell nekik, aki vakon bálványozza őket .
Már-már szinte kész rá, hogy leboruljon előtte, s addig könyörögjön...
Hogy csak rá akart ijeszteni...
De ha nem ijed meg, így is jó, csak ne haragudjék ...
Hiszen, hiszen - biztatta magát -, hálistennek nem nagy dolog, ha az ember a feleségével szemben poltron; az asszonyoknak minden jó, ha azt bizonyítja, mit csinál a szerelem egy férfiból.
Sem a hőstettek, sem a gyávaságok nem lehetnek elég nagyok ennek a bizonyítására.
De mégis, még nem rokkant meg odáig; meggondolta magát, s nem szólt.
Még nagyon hamar volna, nem is hinné el!
És nem tudja, nem tudja megtenni, hogy így megszégyenítse saját magát.
A homloka kivörösödött, s némi haraggal, némi szánalommal nézte a feleségét , amint ott vergődött.
Így is milyen gyönyörű volt!
Percekig elfelejtett mindent, s csak arra gondolt , milyen szép, milyen gyönyörű!
Micsoda áldozatot kell még neki hozni, amivel megfizesse ezt a szépséget!
Mivel érdemli ő egyáltalán, hogy ilyen szép felesége legyen.
Odatérdepelt az asszony elé, s bűnbánó arcát lehajtotta szoknyája fodrára, amely elterült a díványon.
Az asszony azt is megérezte, s undorodással ugrott fel.
- Utálatos, oh, be utálom! - fújta.
- Ez az a férfi, akit én többre becsültem az Istennél.
- Az Istenhez ne hasonlíts férfit - mondta az ura csendesen, fájdalmasan , térden.
- Nem is, hanem a Sátánhoz!
Utálatos, menjen a szemem elől, de menjen a szemem elől!
Ezzel arcára csapta a két kezét, s kirohant.
Az ura megijedt, hogy kárt tesz magában, s hogy a cseléd mindent meghall , hirtelen nem is tudta, melyik a nagyobb veszedelem.
Utánaszaladt, átkapta derékon, s vissza akarta vinni a hálószobába.
Az asszony ütött, vágott, karmolt, harapott, s mikor látta, hogy ez mind nem elég, mert már bent voltak, akkor csak egy nagyot sikoltott, s eleresztette magát, mintha megszakadt volna a szíve, s mindjárt meghalna.
- Jaj istenem, jaj istenem - nyögött, s mindenhez kapkodott a férj, de elébb letette a díványra.
Aztán úgy állott felette, mintha azt vizsgálná nagy orvosi szakértelemmel, van -e még életszikra e gyönyörű asszonyi testben.
Mikor már feltűnő sokáig feküdt félig dermedten, hozzáfogott az élesztési kísérletekhez.
Megfogta, rázogatta , mint egy rongyot, a fejét előre-hátra hajtogatta, mintha báb volna, felemelte meg letette s végül, mint a leghathatósabb orvoslószerhez, amelyről az orvosi könyvek bizonyára a legnagyobb elismerés hangján szólanak, elkezdte csókolgatni.
Ennek aztán meg is lett a nem várt eredménye.
Az asszonyka felugrott, s balkezesen oly találósan csapta arcul kétségbeesett urát, hogy az teljesen meg lehetett felőle győződve, hogy most már nem kell féltenie az asszonykát.
Felegyenesedett, míg a felesége kényelmesen elnyújtózkodott a díványon.
Besötétedett, pedig még alig négy óra lehetett.
Nagy csönd lett; úgy tetszett, mintha az asszonyka elszunnyadt volna, amit nem lehet csodálni olyan fárasztó erőprodukciók után.
A férj leereszkedett egy székre, a sűrűsödő sötétben káprázó szemmel nézte, nézte kis feleségét.
És gondolkozott.
Megpróbálta rendbeszedni gondolatait...
Honnan indultak ki?
Mi volt ennek az egész veszedelemnek az indító oka ?...
Nem bírt rájönni.
Valami semmiségnek kellett lenni, mert hisz ő egész életükből nem tud kihalászni olyan okot, amely méltó lehetne rá, hogy ekkora veszedelem nőjön belőle.
Sóhajtott hát, sóhajtott, mint a kárvallott cigány.
S azt sóhajtotta:
- Megöl, lelkem, megöl bennünket a nagy szerelem!
Borzasztó, hogy mennyire nincs mértéke az asszonynál a szerelemnek.
Féltékeny mindenre, a levegőre, a napsugárra, s különösen minden munkára, ami csak egy percig is elfoglalja tőle az urát.
Emberfeletti a szerelem zsarnokságában, s tudni sem akarja, hogy a férfinak kötelessége is van az életben...
Hiszen az is érted van, az is neked szól, az is neked van javadra!...
Szerelmes kis bolondos kis galamb!
És nagyot nyújtózott és valami unalmat érzett.
Minden összefüggés nélkül eszébe jutott, hogy mióta megházasodott, még egyszer sem lumpolt.
Hát hiszen eddig sem volt lump fráter, és szívesen lemond róla; de ha meggondolja, hogy ő a feleségének minden szórakozást megad, hogy elfeledtessen mindent, amihez azelőtt hozzá volt szokva: mégiscsak nagy méltánytalanság, hogy ő meg semmit sem kap ...
Kell, hogy az ember kibeszélgesse magát a férfiak közt.
Mindjárt jobban tűri a házi semmiségeket.
Mert az igaz, hogy most mindig olyan haszontalanságokon kell törnie a fejét, amit addig meg sem akart hallani.
Bosszúsan fordította el a szemét a feleségétől, akinek a szépsége a sötétben különben sem kápráztatta, s az ablak felé nézett.
Isten ments, hogy valaha filozófiai gondolatot bökjön ki!...
Vagy pláne, hogy belefogjon valami komoly könyvet olvasni!
Vagy dolgozni!...
Prédikációt nem írt azóta; az egyház ügyei mind restanciában; a lapok mind olvasatlanul kerülnek a konyhába, ahol sietnek eltüzelni mind, hogy a vezércikkek a kezébe ne kerüljenek.
S mégis az a panasz, hogy soha sincs ideje a csókolódzásra azoktól az "utálatos könyvektől ".
Nagy keserűségek ezek egy férfiúi szívben.
Pap Énók megértette, mért tépte ki magát Herkules az asszonyok karjai közül.
Nagy embernek nem azért adott nagy erőt a végzet, hogy asszonyi ölelésben satnyuljon el.
Ej, de mit, nem akar ő nagy ember lenni, csak jól akarja magát érezni.
S neki szüksége van egy kis olvasásra, egy kis szórakozásra, egy kis diskurálásra, néha akár egy kis borozásra is.
És igenis ki fogja csikarni a feleségétől, hogy minden családi perpatvar nélkül része lehessen mindezekben.
Hát más férj mit nem csinál, mégis szereti a felesége!
Igazán, törvényben kellene biztosítani ezeket a jogokat.
Bosszús és fanyar mosollyal vonta össze a szemöldökét; szeretett volna fel s alá járkálni, de nem mert, félt, hogy felébred a felesége.
Az a nagy baj, hogy itthon az iroda!
Ha valahol messze volna, akkor affektálhatna kedve szerint, hogy ilyen, olyan nagy dolgai vannak, amiket nem lehet elhalasztani, de az asszony itt egészen belelát a kártyájába, s hiába kezdene el most nagyképűsködni, hogy hivatalos órákat kell tartani; az asszonyka a szeme közé kacag: talán hogy legyen hol újságot olvasni, mert kellemesebb, mint ővele lenni!...
Sóhajtott, sóhajtott, s elhagyta, meg újra kezdte a gondolkozást, míg végre rájött, milyen kicsinyes, milyen gyerekes ez az egész tűnődése, amivel órákat tud eltölteni.
Elmúlt a vacsora ideje, éhes is volt, fáradt is, szomorú is... hogy tud aludni az az asszony!
Mintha csak megérezte volna az asszonyka ezt a gondolatát, megmozdult, s nagyon is éber hangon rászólt:
- Csak hallgasson, csak még soká hallgasson!
A férj megmozdult, de nem felelt.
- Miért nem beszél?
Én elmondok mindent, ami csak a szívemen van, de maga hallgat.
Én nem tudom, mit gondol.
No hisz az jó volna - gondolta magában a férj.
- Egyéb se kellene nekem.
- Különben felőlem hallgathat világ végéig, én már úgy sem törődöm többet vele , mit gondol, mit nem...
De azt mégis szeretném tudni, min töri a fejét ennyi ideig.
A férj sokáig gondolkozott, mit volna a legcélszerűbb mondania.
- Azon, édes - mondta végül -, hogy lehetsz te ilyen engesztelhetetlen.
Tudod , hogy már elmúlt tíz óra?
- Azt hittem, már legalábbis tizenhárom.
Egy örökkévalóság, amióta várom a szavát.
A férfi gyöngéden hozzáment, térden mellé simult, s meg akarta ölelni.
- Istenem - nyögte a férfi -, hiszen nem tudom, mi lenne kedvedre.
Erre a szóra, ami isten tudja, miért volt megint halálos sértés a férjre, a nagy , erős embernek minden csepp vére a fejébe szállt.
Ingerülten pattant fel.
- Dehogyis nem tudom!
Tudom én.
Mihelyt azt mondom, hogy alázatos szolgád vagyok , aki kész megalázkodni a végletekig, akkor mindjárt a kedvedre szólok.
Ha magamat szidom és a fejemet a falba verem kínomban, akkor kedvedre teszek!
- Hallgass! - rikoltott magánkívül a férj.
- Ne nevess.
Nem nevetséges.
Férfi vagyok, és kihoz a sodromból az ilyen kegyetlenség.
Kőszívű vagy, s ha elveszíted a józanságodat, azt sem bánnád, ha rögtön meghalnék is; rögtön, itt a szemed láttára.
Elfordult, bár ezzel nem erősbítette szavainak hatását, mert koromsötét volt, s nem lehetett látni milyen kifejezés dühöngött az arcán.
Az asszonyka csendesen pityeregni kezdett.
A férj pedig megint kijózanodott, s rájött, hogy megérdemelné, ha kalodába tennék egy hétre.
Hát ő most ugyan mi az ördögért kiabált olyan nagyon.
Ez volt az az okosság, amit úgy kieszelt.
Hiszen már egészen elmúlt volt a dühe, s elhatározta, hogy nem törődik semmivel.
Óvatosan, hogy a nesz ne hallatszék, megvakarta a fejét, és savanyú arccal állapította meg, hogy bolondot tett egyszer!
Így sose lesz vége - morfondált magában.
- Én vadállat!
Mégiscsak vadállat vagyok, ki tudja, nem azért szólalt -e meg szegény kicsikém, hogy megkezdje a kibékülést.
De miért is nem enged egy szóra?
Minek kíván olyan nevetséges dolgot, hogy annyira megalázzam magam.
Ej, pedig mit.
Az ördög vigye el az egész komédiát.
Mi szükségem nekem a férfiúi büszkeségre?
Nekem házi béke kell, boldogság kell.
Mert ha egyszer megdühödök, összetöröm azt a lámpát.
A sötétben is megcsillant a szeme előtt a függőlámpa, s ökölbe szorított jobbját felemelte az ártatlan jószágra.
- Feküdj le, drágám! - mondta, nagy dühével arányban egyáltalán nem álló mérsékelt hangon.
- Majd lefekszem a temetőbe.
Úgyis nemsokára odajutok.
Tudom, min töri a fejét .
Már csak azt várom, mikor üt agyon.
A férfin savanyú mosoly, savanyú érzés ment végig.
Ilyet feltenni róla.
Csöndben maradtak megint.
Sokáig.
Az óra ketyegett.
Énók éhes volt, a feje szédült.
Nem tudta, mi lesz vele.
Botrány, ami itt folyik.
És ma karácsony van.
A szeretet ünnepe.
Hiszen ehhez képest eddig csak játék volt minden veszekedés!
- Na, mi lesz?
Nem szól?
Nincs szava? - tört ki az asszonyka.
- Meddig várjak? - s felpattant.
- Megkeserüli ezt maga még!
Megkeserüli ezt még maga!
Holnap írok a mamának, hogy válasszanak el magától, de addig nem is szólok hozzá egy szót!
Ledobálta magáról a ruhát, s egyúttal széttúrta a saját ágyát; lefeküdt.
- Édes - mondta a férj dühös békítéssel -, engedj meg...
Hogy semmi válasz nem jött, békítő dühvel kiáltott:
- Azt nem akarom megérni, hogy az én házamban olyan perpatvar üssön tanyát , amelyik hosszú ideig tart.
Esküszöm neked, hogy addig nem eszem, nem iszom, nem alszom, míg ki nem békülsz velem.
Itt fogok állani az ágyad előtt, és őrködöm az álmaid felett, ébren, míg ki nem békülsz.
- Áh, lári-fári! - mondta az asszony, s fülére húzta a takarót, hogy ne is hallja ezt az üres beszédet.
A férfi összecsikorgatta a fogát, s konokul mondta magában.
- No várj, hogy itt virradok!
Bár elájulnék, vagy valami bajom lenne.
S csakugyan hozzáfogott ott állani.
Hogy gyorsabban menjen a kimerülés, iszonyú merev haptákállásba helyezkedett.
Eltelt vagy öt perc, de már akkor alig bírta.
Az asszony hozzáfogott szabályosan lélegezni, amiből azt következtette, hogy egész nyugodtan elaludt.
Ez a megfigyelés elvette minden erejét.
Ezt már igazán nem tette fel a feleségéről .
Ez barbárság.
Kiesett merev tartásából, úgy sincsen annak semmi értelme, ha alszik az asszony; meg a sötétben nem is tudja, mi történik.
Hanem valami könnyebb módszert kell kitalálni, hogy lehet tüdőgyulladást szerezni.
Gyorsan levetkezett, ledobta a cipőt; jó hangosan, hogy az asszony felébredjen rá.
Ahá, meg is mozdult.
Hitetlen asszony, most azt gondolod ugye, hogy az urad megunta a dicsőséget, s lefekszik.
Óh, de borzasztó nagyon csalódol.
Egy ingben, mezítláb állott meg a szobában; le is lépett a szőnyegről a deszkára , mert hogy az hidegebb.
Nagyon hideg volt, a szoba melege már egészen elmúlt.
A jó feleség ilyenkor két lábdunnát tesz a férj paplanára, s ő ebben a farkasordító hidegben úgy áll, mint egy fakír.
Várta az első prüsszentést.
De ez csak nem akart jönni.
Pedig hideg volt; már annyira fázott, hogy megjött a józan esze.
- Istenem, istenem, mi lett belőlem - sóhajtott magában.
- Mi lenne, ha valaki valaha megtudná, micsoda szamárságot teszek pap létemre.
Illik ez komoly emberhez?
S az asszony nem veszi észre.
Szegény...
Elaludt, s nem is tudja, mi van itt.
A foga elkezdett vacogni; ez már egy kis jele a sikernek.
Hát mégis meg fog fázni, mert már szinte letett róla, hogy meghűljön.
Biztosra vette, hogy belső hősége, vesztére, megmenti a tüdőgyulladástól.
Márpedig ha még ennyi eredménye se lesz ennek az éjszakának: sohasem fogja megtanítani a feleségét arra, hogy vele ne játsszék.
Elkezdte nem akadályozni a fogvacogást.
Már nem okoskodott, csak tett.
Úgy vacogott a foga, mintha borsót zörgetnének a dobban.
Olyan gyönyörűen vacogott , hogy csak úgy harsogott a csöndes szobában.
De az ugyan vacoghatott.
Az asszonyka aludt már, mint a tej, s álmában még nevetett is, legalább valami olyan neszt hallott az ember.
És bánatára, ettől elállott a fogvacogása.
Most már csak fázott, libabőrös volt az egész teste, s tudta, hogy olyan kék , mint a kopasztott lúd.
Kínjában nem tudott mihez kezdeni, újra elkezdett okoskodni.
Volt ideje rá bőven , mert hiszen az óra egyre-másra verte a harangon a negyedeket, s egyszerre csak meg sem állott a tizenkettőig.
- Nem, ez nem mehet így tovább.
Egy olyan asszonnyal, aki órák hosszat engedi az urát állani a fagyban, nem lehet megélni.
Ő nem lesz hozzá rossz, s ha megtörténnék is az a sajnálatos baleset, hogy nem pusztulna el ennek a mai éjszakának következményeképpen, akkor is el fognak válni.
Mert ő, Pap Énók, most megedződik minden dacolásra, s akkor az asszony itthagyja...
Nem baj, csak hadd hagyja!
Mártír lesz.
A boldogság mártírja.
Ha száz évig él is, az az egy bizonyos, hogy új asszonnyal nem lesz soha köze.
Egyrészt, mert akármilyen rossz is ez az asszony, aki ilyen nyugodt lelkiismerettel tud aludni a veszedelmek éjszakáján, mégis, ilyen asszony nincs több.
Ezért érdemes itt állani fagyban , jégben!
( De bolond volt, mikor levetkőzött.)
Hanem más asszonyért soha!
Nincs olyan asszony a világon, akiért még egyszer ezt megtenné, pedig most már bizonyos benne, hogy minden asszonyért kell valami efféle bolondságot tenni...
Nagyot sóhajtott s kicsit köhintett.
- Ahá - mondta -, jön már, alattomosan és lopva, de biztosan jön a betegség.
S dobogott örömében a szíve.
Csakugyan megfeszített figyelemmel sikerült egy kis torokreszelést venni észre a gégéjében.
Nem köhögte ki, csak mikor már nagyon muszáj volt.
Hadd nőjön, hadd gyarapodjék!
Ez lesz a nemes bosszú!
Szinte elérzékenyedett.
Már látta magát a betegágyon, látta milyen aggodalommal lesik a szeme pillantását.
A felesége fenn virraszt éjfélutánig, s egyre-másra rakja a vizesborogatást a mellére, s beadja a kanalas orvosságot meg a port ostyában...
Tokaji bort fog adni gyermekkanálban, s lesz idő, amikor semmi egyebet nem kap, csak pezsgőt...
Könny pezsdült a szemébe, s szeretett volna odaborulni alvó kis feleségére, úgy sajnálta előre is.
Szegény kis drágaság, hogy kétségbe fog esni, hogy vádolja majd saját magát, s hogy mondja, ha én olyan rossz voltam is, neked kellett volna jónak lenned, ha én olyan haszontalan voltam, neked kellett okosnak lenned.
Minek tettél olyat, minek tettél olyat!
Oly szívet szaggató hangon hallja ezeket a szemrehányásokat, hogy a saját férfiassága egészen elpárolog.
Hozzáfog önmagával vitázni.
Hiszen a férfiasságát már eléggé kimutatta.
Egy óra is elmúlt; persze, a fél kettőt üti.
Nem, nem szabad tovább szamárkodnia.
S kapja magát, minden habozás nélkül bebúvik az ágyba.
A jó meleg ágyba, s hideg , megfagyott testét hozzányomja ahhoz az angyali forró testhez.
Az asszony megmozdul, felébred, aztán csöndben marad.
Az álom kimegy a szeméből, de mozdulatlanul fekszik, s még arra sem szisszen fel , hogy jégcsap hidegség ijeszti meg.
De egyikük sem tud elaludni.
Úgy feküsznek mint a kövek, egymás mellett.
Egy jó félóra múlva, mikor az óra elütötte a kettőt, s a férfi egészen felmelegedett már, az asszonyka megszólalt.
- Hát megunta a dicsőséget?
Nem volt a hangjában különösebb gúny, de azért a szó úgy megvágja a férfit, mint a szégyen ostora.
- Persze hideg volt.
Aratáskor kellene ilyen hencegést próbálni.
Énók azt hiszi, rögtön elveszti az eszét.
Az asszony páratlan egyszerűséggel tudta mindig a legfájóbb sebet ütni meg.
- Jaj bizony, ahhoz férfinak kellene lenni.
- Asszony !... - ordít fel állati hangon az ember.
S egyúttal felugrik, aztán torkon ragadja az asszonyt.
Mintha rögtön megfojtaná.
- Csak rajta - hangzik az asszonyka metsző szava -, ez könnyebb!
Engem meg tud ölni, de ilyen hidegben, mezítláb...
Mintha mind levagdalták volna, lemállottak a felbőszült férfi ujjai az asszonyka torkáról, ahol különben is olyan lágyan simultak meg, mint a karperec a csuklón.
Leszállott az ágyról, s vérbe könnyezett szemmel támolygott körül.
- Majd mást tudok tenni, ami még könnyebb... - hörögte.
A keze tétován járt s valami veszedelmes szerszámot keresett, de csak egy párna akadt a kezébe.
Aztán állott, mert nem tudta, mit kezdjen vele.
Pár pillanatig mélységes csönd volt.
Akkor velőtrázó sikoltással kiáltott fel Ica.
S egy pillanat múlva ismét.
Semmi nesz.
Mintha halott volna a szobában.
Az asszonyka kiugrott az ágyból, s azonnal megtalálta az urát.
Ott állott az, s nem tudta, mitévő legyen.
Várta, hogy a föld talán csak megnyílik alatta.
Az asszonyka átölelte, s a nyakába kapaszkodott, úgy tapogatta körül, mindenik kezét s újra minden kezét a sötétben, hogy nincs -e mégis valami ártó szerszám bennük.
Nem talált semmit, amiben azonban nem akart megnyugodni, hanem rettentő hangon kérdezte:
- Édes, mit akartál tenni?
- Valami borzasztót! - mondta fojtott, ijedt hangon a férj.
Mind a ketten megborzadtak, s aztán szorosan átölelték egymást.
- Látod, látod - pisszegett az asszonyka.
- Ugye, hogy te nem gondolsz énrám.
Nem bánod te, akármi lesz énbelőlem.
Inkább hagynál itt örökös özvegységben ilyen fiatalon, minthogy egy szót kimondj.
- De micsoda szót... angyalom!
- Mit!
Tudod te azt nagyon jól, mivel békítnél ki, de nem akarod kimondani.
A férfi tudta, mi az az egy szó: az, hogy magára vegyen mindent.
- Drágám - nyögte ki -, hiszen tudom én jól, hogy mindennek én vagyok az oka.
Én bántottalak meg téged...
- De mivel - nyafogott az asszony türelmetlenül.
- Mindennel! - mondta a férj s aztán elgondolkozott, mivel is.
- Hogy az ördög vigye el azt a vén parasztot - kiáltott fel - hogy annak el kellett rontani a napomat, de ha még egyszer ilyen eset fordul elő, nem bánom, ha forradalom lesz is, de nem megyek nekik beteget áldoztatni csak a délutáni templom után!
- Ez az, ez az! - nyöszörgött az asszonyka boldogan.
- És engedted, hogy mennyi ideig szenvedjek!
És nem tudtál ennyit mondani a vigasztalásomra!
A nyakába ugrott és átölelte, és most már kitisztult az egész zavaros ügy.
Hát ez volt az a szó, amely miatt egy keserves napot így kellett elszenvednie: ez a szó, hogy nem törődik többet a parasztokkal ! a hivatásával!
Győzelem, mert visszanyerte az asszonyt.
És legyőzetés, mert egy súlyos lépéssel ment vissza a házasélet rabigájában.
De az asszonykának szerencsére nem volt sejtelme erről a férji gondolatról, s szerelmesen babusgatta az emberét.
- Ó, te kis bolond, te kis bolondom.
Gyere, mert hideg van, gyere, drágám , gyere.
S betakarta kis urát, hogy meg ne fázzék.
- Ugye, sose leszel rossz, ugye, sose! - gyügyögött hozzá.
- Ha rajtam áll - kezdett okoskodni megint a férj.
- Ugye, sose! - kiáltott rá az asszony.
- Sose, sose! - állította az ember, megijedve, hogy megint baj talál lenni.
Az asszony megérezte ezt az ijedtséget, s boldogan elmosolyodott.
- Óh, te buksi, te - mondta -, nincs ilyen buksi több a világon!
Azt elhiszem - mondta magában a férj -, ilyen nagy szamár nincs, mint én vagyok.
De ő is mosolygott; érezte, hogy most már megint hosszú ideig nem lesz bajuk egymással.
S forrón megcsókolta a feleségét, akinek egy pillanat alatt elfelejtett mindent.
De az asszonyka hirtelen felült.
- Olyan éhes vagyok - mondta -, nem is vacsoráztam.
- Pszt! - csitította az asszonyka - te csak maradj csendesen, én majd felkelek , gyufát gyújtok, keresek valamit.
Valami jót... pszt! tessék maradni, ki ne dugd a paplan alól még az ujjadat sem.
Nekem nem fogsz meghűlni.
Az én lelkemre, még egy náthát sem szerzel, kis öregem...