20
Egy délután ketten üldögéltek az ebédlőben, Ica és Ábris.
Már azt is megszokták , hogy Énók délután is bemegy a dolgozószobába.
Olyankor sem unta magát az asszonyka.
- Mondja, Ábris... azóta sem kérdeztem magától, mért nem jött el hozzánk vizitelni idejében?
- Azt hittem, valami tiszteletes asszonyt találok itt, akinek komplimenteket kell mondani.
- No, csak ne beszéljen, tudja, hogy nem szeretem a hiábavaló szószaporítást.
- Aki a galamb papnéval beszél, annak mindig nevetni kell.
- Miért, az a hölgy mindig nevetséges?
- Nagyszerű, pedig maga szakértő, ugye.
Ábris megint csak nevetett.
- Valamit beszélhetne már azokból a kalandokból...
Mégiscsak unalmas, hogy az embernek van egy igazi, hamisítatlan Don Juan ismerőse, és nem tud semmit róla .
Ha már pletykából nem tudhatok meg semmit, legalább maga mondhatna egyet-mást.
- Jó, de fogadja meg, hogy soha senkinek nem adja tovább.
- Soha!...
Jobb, ha nem fogadtatja meg!
Minek rontja el azt a kis örömet, amit szerez.
Nem elég arra emlékezni, amit elmesél, még erre az unalmas fogadalomra is?
Nem káptalan az én fejem...
Már mit nevet megint?
Maga nagyon éretlen ember lehet, hogy örökké mutogatja a fogát.
Ábris tovább nevetett, s hozzáfogott mesélni.
- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember...
- Szakálla volt kender... azt már hallottam, kérek érdekesebbet!
Ábris mosolyogva nézett az asszonykára, aki ilyen komolyan tudja a legédesebb ennivaló tréfákat mondani.
Olyan parányi, mint egy játékszer, olyan drága, mint egy zsuzsu.
Szerette volna a tenyerébe venni, s úgy játszani vele...
- Ez az ember igen boldogtalan volt - folytatta kis szünet múlva.
- Boldogtalan?
Hál' istennek, nagyon érdekes.
No, de ha boldogtalan volt, akkor ne nevessen!
- Ez a boldogtalan ember egyszer elment a templomba.
- Ah, kezd romantikus lenni.
- A templomban meglátott egy asszonyt.
- Nagyon érdekes.
Rögtön beleszeretett.
- Hanem elhatározta magában, hogy ez az asszony az az asszony, akibe ő sohasem fog beleszeretni.
- Mert ez az asszony olyan szép, hogy ezt csak egy embernek szabad szeretni, az urának.
- Akkor mit bámészkodik rá?
Mi köze hozzá tovább?
- Nem is volna hozzá köze, ha az ember, ahogy már mondtam, nagyon boldogtalan nem lett volna.
- Elhatározta magában, hogy ez az asszony fogja őt kigyógyítani betegségéből.
- Szép asszony lehet, aki már csak klinikai hatást tud gyakorolni...
No, és mit csinált az a beteg ember, bevette az asszonyt, ostyában?
Óránként egy kávéskanállal?
Elhallgatott.
Hátradűlt.
A szemét lehunyta.
Nagy vonású férfias arcát egészen megvilágította a napfény, s a szemek alja csaknem fekete volt.
Mélyen aláfestve .
Arca frissen volt borotválva, s ruganyos, puha bőre kívánta a csókot.
- No és, ne izgasson - sürgette az asszony tréfásan -, ennyi a mese?
Ez magának mese?
- Még van valami!...
A boldogtalan ember egyszer csak úgy vette észre, hogy már nagyon is sokat vett be az orvosságból...
Naponként egy egész levesmerő kanállal.
- Nagy baj! - s a fiatal férfi szeme lángot lövellt ki.
Csak úgy égetett, amint kicikázott a láng, s az asszonyka alig bírta megőrizni a nyugalmát.
Kénytelen volt elfordítani a szemét.
- Majd én folytatom - mondta, s most már ő nevetett.
Lesütött szemmel mondta.
- Csakhogy az asszony, amint utólag kiderült, korrekt asszony, s a boldogtalan ember még százszor boldogtalanabb, mint a kúra előtt.
Ábris hallotta is, nem is, legalább nem látszott rajta, csak egy hosszú pillanat múlva rezzent meg a tekintete.
- Az asszony tisztességes asszony...
Minden asszony tisztességes.
De nem kegyetlen asszony.
Mert egy asszony nem kegyetlen.
S ebben a percben, még mielőtt az asszonyka úgy érezhette volna magát, mintha kis madár volna, kit óriáskígyó igéz, nyílt az ajtó, s Énók rontott be.
Egy levelet lobogtatott a kezében.
- Nézzétek, gyerekek, levél a főjegyzőtől, hogy a jövő hónap első hetében lesz a papi értekezlet.
Elfogadják a meghívásomat!
Cicám, ez az a fontos értekezlet , amelyik után jön a választás a tavaszi közgyűlésen.
Kész az aljegyzőség, csak jó legyen az ebéd.
De az asszony arcán alulról elindulva, erős pirosság terjedt el.
S lassan-lassan elhatalmasodva, az egész arca lángvörösre pirult: micsoda megalázó helyzetbe kerülhetett volna most!
Énók látta, megfigyelte.
Megdöbbent, s megérzett valamit: azt, hogy nem jó lesz magára hagyni "a fiatalokat ".
Szíve görcsösen összefacsarodott.
Majd sápadt lett, mint a halott, s rémülten , könyörögve, kérően nézett Ábrisra.
- Gyönyörű ez a tél - szólalt meg Ábris.
- Korcsolyázni kellene már egyszer.
- Jaj, de jó volna - mondta az asszonyka, s érzett, hogy remeg a hangja.
- A Tisza-kiöntésen lehet - mondta Énók komoran.
Ő nem tudott korcsolyázni.