16
Thorsa Ábris nem tudott számot adni magának róla, miről vette észre, de egyszerre csak ünnepre virradt.
Karácsonyra.
A nap is másképp világított, a levegő is tele volt bajuszkenőcsök, subickok, szappanok, tiszta ruhák szagával, s az egész nép úgy sustorgott, a kocsisok kinn mosakodtak a szabadban, s alaposan, mert régen volt pünkösd, és akkor nem is tisztálkodtak valami szörnyű gonddal, mert akkor azt mondták: csak most volt húsvét.
Alig két hete.
Cselédember csak sátoros ünnepen szedi rendbe magát.
Az ő idegeit is végig-végigszaladta ez az ünnepszag, amely éppen úgy terjeng a levegőben, mint tavasszal a friss , állatbolondító szerelemszag.
Úgy érezte magát, mint gyermekkorában.
S ellenállhatatlan vágya támadt, hogy visszaidézze a gyermekkori ünnepérzést.
Nem ment hát sehova, hanem elkezdte dúdolni azt a karácsonyi éneket, amely valahonnan a fülébe csapódott.
Kissé bomlani kezdett lelkében az a kietlen hangulat, amelyhez, mióta itthon van, semmi egyéb nem illett, csak a kopasz , embertelen erdők.
A harangszót megdobbanó szívvel hallotta be szobájába, s megint úgy csengett az neki, mint gyerekkorában, szépen, tisztán, istentiszteletre hívóan, s mégis oly furcsán...
Gyermeteg hangon.
Azért felöltözött, s hozzákészült, hogy templomba menjen.
Az ódon házban , amelyben semmi sem változott ötven esztendő óta, mintha öregapáink élete ihlette volna meg.
A fehérre meszelt falak, az öreg, vaskos diófabútorok, a vaspántokkal erősített karszékek, az apró, nyomott ablakok, melyeknek a közét vastag vasrudak keretezték, a körötte élő népség, Úr-tisztelő szelleme mind rátelepedtek, s úgy érezte, mintha ő is a régi Thorsák közül való volna, akinek karácsonykor föl kell venni a rókamálos mentét, s templomba menni.
Megtartotta az úri szokást, amire dadája tanította meg.
Az uraknak addig nem kell bemenni a templomba, míg az éneknek vége nincs.
Nem szabad a parasztok közé alacsonyodni .
Legjobb, ha akkor lép be a földesúr, mikor már a pap fenn van a katedrán, de még nem imádkozik, mert az imádságot nem szabad zavarni.
Sikerült pontosan így érkeznie.
A pap már fenn volt a katedrán, de még nem imádkozott.
A népen a meglepetés eltitkolhatatlan moraja futott végig.
A Thorsák földesúri székében évtizedek óta nem ült senki.
A harangozó erre már harmincéves gyakorlatot szerezvén, nem is szokta letörülni a padjukat, s most kétségbeesve dörmögött magában:
- Hogy az isten verje meg.
Hát ez minek jön ide!
Ha nem jár ide, minek jön ide.
Nem lett semmi botrány.
Ábris elővett egy zsebkendőt, kidolgozott magának egy ültényi helyet, aztán állva maradt, hogy az imában ő is részt vegyen.
A meghatottság, amely mind csupa gyermekkori emlékeiből táplálkozott, profán gondolatokkal vegyült, míg elhallgatta az ima első mondatait.
Minden különös, kicsinyeskedő és groteszk volt előtte, de mindennél furább az az ember, aki ott állt az emelvényen, s erőltetett torokhangon beszélt.
Csaknem elmosolyodott.
Ez hát az emberek istentisztelete.
De folyvást ott kísértett gyermekkorának az emléke, s az öreg pap, akire minden vasárnap úgy kellett figyelnie, hogy otthon el tudja mondani, mit prédikált...
Mintha századokkal ezelőtt lett volna gyermek.
Micsoda világátalakulás esett azóta e földön!
Szinte nem hisz a szemének, amint körülnéz, hogy ugyanazokat a gubákat látja az embereken, amit akkor...
A földgolyónak ezen a pontján semmi sem változott.
És Ábris méltán gondolta el, mennyire hiú és fölösleges dolog minden haladás és civilizáció.
Nem jobb volna, ha az egész világrend visszaszállana, s ő éppen olyan földesúrrá lenne, amilyen parasztok maradtak a parasztok.
Milyen derék volna, ha szépen le lehetne törülni az életből a múltat, a saját múltját, hogy ott folytathatná, ahol a tizedik öregapja elhagyta.
S lenne őbelőle éppen olyan bumfordi paraszt, mint az ökörhajtó cselédje s mint kardforgató kurtanemes őse volt.
Azután újra a papra figyelt.
Lám, milyen becsületes fiú ez az ő gyermekkori pajtása, aki szépen belenőtt az apja palástjába.
Micsoda magas helynek érezheti ez az emelvényt, ahol áll.
S hogy áll!...
És meg is házasodott!
Azám, hiszen fiatal felesége van!...
Rögtön körülnézett s megpillantotta az asszonykát, aki ebben a percben fényes arccal nézett fel az urára, ámbár ima alatt nem szabad felemelni a lesütött szemeket.
Ábris látta a szerelmes tekintetet, látta, hogy még jobban kihúzza magát a pap, s még magasztosabban zengi a szókat, s mosolyogva hagyta rá: az az ember a felesége előtt áll szobrot!
S milyen csinos és kedves az asszonyka.
Milyen szépen áll a fehér prém gyöngéd piros arcocskájához.
Ej, ej, hisz ez egész úri asszony!
Milyen kifogástalan.
Ez nem is papné!
Hová lettek a rosszul szabott ruhájú, sovány papnék, ha már ebben a kis faluban is így dolgoztatnak a tiszteletesnék!
Az imának vége volt.
Ábris nem is hallott belőle semmit.
Nagy csizmasúrolás , mozgolódás közben leültek.
S ekkor, míg a pap ősi szokás szerint kétszer is elmondja a textust, valami roppant kedves és rendkívül megragadó jelenetet figyelt meg.
A pap és a felesége összenéztek.
De milyen meleg és sugaras pillantás volt az!
Szinte átszökellt a szerelem fényes sugara, s mindeneket megvilágosított.
Csak ő vette észre, s ő éppen olyan boldogan mosolyodott el , mint azok ketten.
Jóleső meleg érzés telítette meg Ábrist, amely visszaadta neki természetességét ezen idegen helyen.
Naivnak és fiatalnak érezte magát, s mély barátságot fogadott a két lény iránt.
- Ti fogtok megtanítani a szeretetre - mondta magában, már szinte maga is a papi stílusban gondolkodva -, ti lesztek az én papjaim.
És már ő is tudott figyelni a prédikációra.
A gyülekezettel valami közösség érzete járta át a lelkét, mert jó kicsinek lenni a kicsinyek közt, s jó megelégedettnek lenni a megelégedettek közt.
És nem is nehéz.
Magával viszi az embert a tömeglélek.
A pap prédikációja, mintha csak az ő számára készült volna.
Vagy ő éppoly primitív ebben a tudományban, mint ez az egész gyülekezet, s nála is az alapfogalmaknál kell kezdeni az Írás-magyarázatot.
Figyelt, s már nem is azért nézegetett oda a kis papnéra, hogy hasonló figyelő kedvet merítsen annak a lelkes arcából, hanem azért, hogy osztozzon vele az élvezetben.
De oda ugyan nézhetett!
Az asszonyka egyszer, csak egyetlenegyszer sem pillantott rá.
Annál boldogabban, s szinte mutatósan sugározta a férjével való megelégedést és az iránta való szeretetet...
Persze Ábris nem tudhatta honnan ez a nyilvánosan tündöklő nagy szerelem.
A kis papné, ha be akarta volna vallani, elismerhette volna, hogy meg van sértve.
Abban a percben, mikor Ábris bejött, fellobbant benne az érzés, amely hosszú hetek alatt gyűlt össze duzzogó galambszívében, s készen tartott a számára egy lesújtó pillantást... ha elég arcátlan lett volna , hogy ránézzen: bár nem vizitelt nála!
De mikor kiderült, hogy hiába a fegyverkezés, észre sem veszi az az úr, hogy ő is itt van; azazhogy, mivel nem ő a legelső gondja! hát szörnyen megharagudott a galamb papné ezért a karácsonyi szemtelenségért.
S beleolvadt, szinte beleolvadt az ura nézésébe.
Dacból.
Hadd lássa az az úr, hogy az ember ha falusi asszony is, nincs szüksége senkire.
Mert van valakije!
Ábris azonban szorgalmasan figyelt, s egészen újjászületett a prédikáció alatt .
Rokkant lelke mankót kapott: a csendes boldogság, csendes okosság, csendes élet reménysége volt ez a mankó.
Ugyan hát miért ne lehessen őbelőle az, aki az apja volt, meg a nagyapja meg az ősapja sorra mind?
Falusi ember, aki él gond és gondolat nélkül, vasárnap nagy tisztálkodást rendez, s eljön a templomba, ahol ilyen megnyugtató és okos beszédeket lehet hallani.
Ez volt Magyarország félezer éven át, miért ne volna elég neki ez a Magyarország erre a rövid emberéletre.
Meg kell házasodni.
Egy ilyen kicsi asszonyra kell szert tenni, aki valahogy asszonytudománnyal elrendezi az ember életét olyannak, amilyennek kell lenni egy emberéletnek.
Hát nem ugyanazt az erőt köti le és foglalkoztatja a falu kisded élete, amelyet a nagyvilági élet?
S míg a Krisztus születését s a vallásban nyerhető újjászületés lehetőségét hallgatta, ő maga egészen újjá is született.
Lehet valami a "megtérő bűnös" esetében.
Ő is annak érezte magát, aki nagy tékozlás után visszatér, hogy apáinak a malacaival kapjon bár egy táplálékot, de csak békén élhessen.
Mosolygott saját magán, s elnézegette annak az asszonykának az alakját.
Mennyi báj s milyen családiasság van benne!
Milyen csevegő és meleg lelkű asszonyka lehet!...
De jó volna a lábai előtt ülni, mint valami kiérdemesült komondornak , s hallgatni a csacsogását, míg a hímzésére hajol, s közben pompás urára néz fel szerelmesen.
Oly gépies nyugalommal állott fel a prédikáció végén, mint a többiek.
Már egészen beletalálta magát ebbe a hangulatba s ebbe az életbe.
Megfogta gyermekkori lelke és belegyúrta az asszony.
Részt vett az úrvacsorán is.
Előbb nem akart közönyösségből, aztán túlbuzgóságból, mert hiszen nincs eléggé "hozzákészülve ", de végre ott maradt, s élvezte, hogy ő a földesúr, aki vezeti a férfiak sorát, s megrezzenő lélekkel hallotta, mikor a pap, aki minden falat kenyérhez s minden korty borhoz adott egy-egy szent igét is, eléje tartván a szent kenyér tört darabját, ezt mondta : Vigasztaljon meg téged az Úr, és adjon tenéked békességet.
A pap szeme egy pillanatra belemélyedt az övébe, s ő lelke legvalójában találva érezte magát.
Csaknem könny szökött a szemébe.
Hát csakugyan mindenkibe belelát a papi szem!
- Eresszétek hozzám a kisdedeket, mert a kicsinyeké a mennyeknek országa...
Ábris lehajtotta a fejét, s visszaszorította a könnyet, amely csakugyan felszivárgott a szemébe.
A helyére ment.
Röviden imádkozott.
Hosszú idő óta ma először a maga önkéntes akaratából, s aztán vette a kalapját s elment.
Lehajtott fővel, senkire sem nézve.
Csak mikor a rideg cinteremben megkondul a lépte alatt a palakőlap, akkor jut eszébe, hogy rá kellett volna pillantania még egyszer a papné gyenge sziromarcára...