Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
A galamb papné
Keletkezés ideje
1912
Fejezet
25
Bekezdés
1606
Mondat
3398
Szó
32559
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
23
A két férfi közé valami hidegség férkőzött.
Mindenik tudta ugyan, hogy nem vétett a másiknak, s hogy az sem akar neki rosszat, mégsem volt meg a régi fesztelen modor.
Ábris ha jött, mereven, szinte szalutálva köszönt a papnak, ez pedig feszesen nyújtotta elé a kezét, s mindkettő örült, ha az asszony csapongó vidámsága elfeledtette velük a rossz érzést.
Énók nagyon tapintatosnak tartotta volna, ha Ábris kimarad.
Szerette volna elvárni tőle, hogy gyöngéden, ügyesen, valami ürügyet talál, s nem jön többet .
Legjobb lenne, gondolta magában, ha azt mondaná, hogy ő most elutazik Indiába , s nem is jön vissza többet.
Milyen szépen el tudnának búcsúzni tőle!
Még meg is siratnák.
Hogy emlegetnék ezt a boldog időt, amit együtt töltöttek, s amit rossz nyelvek már csaknem megmérgeztek.
Ábris maga is gondolt valami effélét: milyen jó volna, ha parancsot kapna a katonaságtól, hogy haladéktalanul rukkoljon be.
Ez volna a legjobb, mert nem tűr ellentmondást.
De aztán fütyörészve mosolygott, hisz épp azért van itt, mert ez lehetetlen.
Ebben a mostani helyzetben olyan szokatlan elemek voltak, amiket eddig nem ismert, s amelyek alól nem tudta emancipálni magát.
Igazi falusi házibaráttá kezdett lenni, akinek veszettebb a híre, mint a valóságban amilyen.
Eddig mindig célja volt, kész elhatározott célja, ha egy asszonyhoz közeledett, most csak pihenni akart, s a családiasság úgy lebilincselte, hogy attól nem tudott szabadulni.
A házuk üres volt, az apja egyre mogorvább, amolyan falusi nagy szakállas, örökké pipáló öregúr, akit a világon már semmi sem szórakoztatott, csak a maga termelte homoki vinkó, ami moslékba sem való.
Némi veszekedő hajlam őrizte meg benne az emberi lélek kevés nyilvánulását, de ez nem lehetett elég arra, hogy Ábris szívesen töltse vele a hátralevő életét.
Egy-két napig kibírta, hogy nem ment el a papékhoz, de aztán megint csak rájött, hogy nagy szamárság volna elmaradni onnan, ahol olyan jól érzi magát.
Szidta magát, hogy a múltkor olyan pimasz volt.
Igazán csak a henyeség vitte rá , hogy az asszonyka előtt valami udvarló, sőt reménytelen szerelmes szerepében tetszelegjen.
Szerencse is, kár is, hogy a férj olyan hirtelen betoppant.
A valóságban szerencse, mert így megmenekült a komoly bajtól, attól, hogy az asszonnyal szemben kötelességei támadjanak.
Viszont kár, mert a férjjel szemben támadtak kötelességei.
Azzal akarja jóvátenni a hibáját, hogy igazán jól viseli magát.
Olyan ártatlan lett, mint egy diákgyerek, ha a mama is bent van.
De mit ér, úgy vette észre , hogy mind a két részről elégedetlenek vele.
A férj úgysem hisz neki többet, az valami báránybőrbe bújtatott farkasnak nézi.
Az asszony meg úgy viseli magát , mintha megjött volna a kedve, s most csak várná, várná, hogy a konyhai receptek alapos és vidám megtárgyalása közben egyszerre csak ki fog bukkanni a lóláb.
Ábris csak nyugalmat akart, semmi kedve nem volt megzavarni a házi békét.
S mégis látta, hogy már az el van rontva.
Akárhányszor azon kapta a házasokat, hogy a férj veres szemekkel áll előtte, s úgy fogadja, mintha kedve volna kézszorítás helyett pofoncsapni.
S egyszersmind azt kérdi a szemével, hogy te mégis itt vagy?
Mégse vitt el az ördög.
Ő pedig meghunyászkodva és gyáván nem mert színt vallani, hanem siet az asszonyra nézni, aki meg vágyakozva, sóvárogva, könyörögve néz rá, mintha azt suttogná : vigyél el innen messzire!
Ments meg innen és elégíts ki, oltsd el a tüzet, amit felszítottál.
Van eszében.
Inkább ma megszökik.
Látszólag nem éreztettek vele semmit.
Énók látta, tisztán látta, s minél tovább figyelt, annál jobban látta, hogy Ábrisnak nemcsak hogy veszedelmes szándékai nincsenek, de egyre jobban igyekszik őket összehozni, s mikor azt mondja, hogy csak azért jön el, mert nem bírja ki otthon, abban a medvebarlangban, akkor nagyon igazat mond.
Őszintén ragaszkodik hozzájuk, és reszket attól, hogy el fogja veszíteni őket.
- Furcsa - gondolta hozzá -, nem vagyok én apja, hogy az ő boldogságára vigyázzak!
Hagyjon engem békén.
S elfordult, amint kurtán megrázta a barátja kezét.
Úgy tett, mintha sürgős dolga volna, nem érne rá semmire.
S mégis többet nem ment be az irodába, ha Ábris ott volt.
Mellettük olvasgatott, s összecsikorított foggal tudta, hogy azok miatta beszélnek szaggatottan, fojtva.
Hosszú, csöndes délutánok következtek, s az asszonykára most jöttek el az igazi veszedelmes napok.
A szeme beesett, ideges lett, tűrhetetlen, pörölős.
Semmi sem volt jó neki, az urát szidta, mint a bokrot, s minden este külön feküdtek le.
Énók sokszor elismételte magában azokat a gondolatokat, amelyeket azon a szerencsétlen első éjszakán kigondolt, amikor először érezte meg, hogy a felesége meg Ábris között valami van készülőben.
Egyre jobban belátta, hogy lehetetlen azt remélnie, hogy az egész életet együtt fogják tölteni a feleségével.
Megértette, hogy az asszony nincsen beledresszírozva a házasság megszokottságának, változhatatlanságának átérzésébe, s neki minden férfi ma is férfi.
Csakugyan találó a neve, aki legelőször mondta rá, hogy a galamb papné , jól sejtette meg a lényét.
Olyan, mint a galamb, csinos, aranyos, begyes , civódó, szerelmes, minden férfit hímnek ismerő.
Már látta, hogy belőle egészen kiábrándult, hogy maholnap tűrhetetlen lesz, ha csak a közelében tudja is, s egyre többet foglalkozott az öngyilkosság meg az elválás és magányos árva élet gondolatával.
Csak azon kesergett szívszakadt búval, hogy mi lesz az ő kis drágájával, ha el fogja hagyni az a hím, akinek ő csak egy kósza galambocska.
S szinte nem is azon törte már a fejét, hogy engedje -e elmenni a feleségét, ha a sors úgy hozza , hanem azon, hogy vissza fogja -e fogadni, ha úgy hozza a sors!
Eközben rettenetes gyorsan közeledett az értekezlet ideje.
S Énók keserű mosollyal figyelte az asszonyi lélek különösségét.
Míg szemmel látta, nyitott szemmel, hogy az asszony azon töri a fejét, hogy minél előbb s örökre elmenjen tőle, egyúttal képes rá, hogy a legnagyobb gazdasszonyi ambícióval tervezze a híres lakomát, amely el fogja dönteni az ura karrierjét.
S nemegyszer említi is , hogy ki akar tenni magáért, a sok pletykás papné hadd irigykedjen és pukkadozzon, milyen nagyszerű gazdasszonyt kapott a gáti pap.
Nem értette ezt a különös és összetett jellemet, amelyben most a szeme előtt a legellentétesebb megfigyelésekre volt alkalma.
Ugyanazon a napon, amelyiken neki úgy tűnt fel, mintha az a két ember, a felesége meg annak a kedvese úgy ülnek egymás mellett az ő szeme láttára, mintha csak a titkos jelt várnák , amelyben fel fognak kerekedni s repülni, messze, messze: ugyanakkor Ica veszekedett a cseléddel, hogy a veteménymagvakat nagyon közel rakta a sparherthez; azok ott megromlanak.
Mi köze a veteménymagvakhoz?
Hol lesz ő már akkor!
S mi köze neki a gáti pap karrierjéhez, kié lesz ő akkor, mikor az kiviríthatna!
Egyszer csak váratlanul, mert már szinte meg is feledkeztek róla, megjött a korcsolya.
Icának rögtön roppant kedve jött hozzá.
Menni akart még aznap délután korcsolyázni.
De nem lehetett elmenni, csúnya idő volt, nagy hófúvás.
Vártak másnapra.
Akkor sem lehetett, vendégek jöttek, s olyankor igazán rossz nap volt.
Ha Ábris ilyenkor jött, egy percig sem maradt, valami ürügyet talált, mért szólott be, s azonnal elment.
Valóban, mióta itthon van, egyáltalán nem váltott szót senkivel, csak velük.
Megint eltelt pár nap, s csak az összejövetel előtti délutánon mehettek el korcsolyázni.
Énók a maga szelíd, csendes modorában könyörögve szólott, hogy ne menjenek.
Az asszony csak azért is megjegyzés nélkül, mintha figyelembe se venné már az urát , indult.
Kis prémes kabát volt rajta.
Az ura cipelte a bundáját.
Ábris komolyan , udvariasan ment velük.
A kerten mentek le a Tisza felé.
Egyenesen ki a mezőre.
A hó tetején mehettek előre, mert szép simára s keményre volt az fagyva.
Szinte korcsolyázni lehetett volna azon is.
Az asszonykának a friss levegőn megjött a kedve, nagyokat kacagott, ha a sarka alatt beszakadt a hó szironya.
Az ura karon fogta, s nagyon megmelegedett a szíve, amint érezte, hogy az asszonya nem tiltakozik ellene.
Már olyan szerény igényű volt, hogy azt is kitüntetésnek vette, ha nem volt rideg és eltaszító.
A végtelen hómező gyönyörűen szikrázott a szemük előtt, s hunyorgatva kellett nézniök, ha kutatva pillantottak előre, merre menjenek.
Az asszonyka eltévedt, s erővel azon disputált, hogy jobbra van a Tiszaöntés, nem balra.
Énók, aki itt nőtt fel, jobban ismerte a határt, mint a tenyerét, s nevetett.
Megint valami olyan érzésük kezdett támadni, mint a mézes napokban.
Bizony, hogy eltelt az idő!
Már félesztendős házasok.
Találtak egy hatalmas tükörsima jeget.
Ica tapsolt, visongatott és ujjongott örömében.
Mind a két férfi egyszerre ajánlkozott, hogy felcsatolja a korcsolyáját.
Ica az urának adta a lábacskáját, de a másikkal kacérkodott.
Énók csak úgy talpon merészkedett be a jégre, amely szélen havas volt, de beljebb simább, mint az üveg, s onnan nézte, hogy ereszkednek be a síkra amazok.
Kar karba fonva, egymást átölelve siklottak el előle, s nem hallották, jaj, nem hallották többé az ő kiáltását, hogy vigyázzanak: lékbe, repedésbe ne ütközzenek.
Csak egymást hallották.
Egymás szíve dobogását.
Nem szólottak egy szót sem, csak sikamodtak, sikamlottak, mint a sirály a levegőben.
Mind a kettő kitűnő korcsolyázó volt.
S a szegény férj a legkomikusabb és a legszánalmasabb látvány volt, amint ott sikárkozott széles, biztos talpain, míg az életpárját rábízta egy pár sínkorcsolyára meg egy világkalandorra...
Már agyonfagyott, mikor a teljes sötétségben előkerültek a szökevények.
Hallgatva és furcsán, sokszorosan elváltozott érzésekkel mentek hazafelé a sötétben, amely roppant sűrűn és szörnyű rémesen fogta körül őket.
Az asszony eleinte nem fogadta el egyiknek a karját sem, de egyszer megsiklott, s a két férfikar közül, amelyek egyszerre nyúltak eléje, az uráét fogadta el.
S most elfacsarodott az Énók szíve.
Tudta, hogy az ő karján is a másikról ábrándozik.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE